"Van egy ötletem hova menjünk innét!

Ki ne mond, kussolj!

Ausztrália... Ausztráliában angolul beszélnek, úgyhogy nem kell nyelveket tanulnunk..."

Mivel Patagónia két hetes, gyorsított tempójú kipipálásával az út végére nyertünk néhány plusz napot, úgy döntöttünk, hogy a magyar téli valóságba történő visszazökkenést megkönnyítjük még egy kis nyaralással Buenos Airesben. Ezzel a lendülettel nekem is belefért, hogy elmenjek az Iguazú vízeséshez. Túl sokat nem fűznék hozzá, Ádám már szépen ecsetelte, maximum annyit, hogy hát ez tényleg kurva sok víz... ja, és egy kép még kitörölhetetlenül beégett: szamba oktatás ürügye alatt hatalmas rezgő fekete fenekek előtt térdelő nyugati nyugdíjas faszik homlokán gyöngyöző izzadságcseppek... nyílván a partvonalon hüledező hasonlóan élemedet korú hölgyek, úgynevezett feleségek, már kevésbé élvezték a performanszt... Ez alatt Ádám a Buenos Airesi nyarat kísértette, amihez az utolsó két napra én is csatlakoztam, és nyugdíjas tempóban még eljutottunk a város egy-két olyan pontjára, ami eddig kimaradt.

Az útról nagyjából ennyit, nekem személy szerint most már kezd is elegem lenni a néhány naponta tovább vonulós, hátizsákból, konstans módon lefelé tendáló szagminőségű cuccokban élő létformából. Nem egy-két arccal találkoztunk a hostelekben, akik ezt az életformát évekig képesek fenntartani, amellett, hogy nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy miből, az sem elhanyagolható tényező, hogy jelentős hányaduk látványos travelling burn out-al küzdött. Nem gondoltam volna, hogy ennek a fogalomnak nem csak elméleti létjogosultság van, hanem a gyakorlatban is fellelhető, de tényleg. Sokan közülük begyógyulnak egy hostelbe, és az utazásoknak maximum a szocializálódás hozadékát használják ki, a látnivalók környékére se merészkednek. Ennek legjelesebb példányai a cuzcoi hostleben egymást "crackhead"-nek szólító srácok, akiket az ott töltött két napunk alatt mindössze Southpark videók nézése közben lehetett tetten érni. Szóval így is lehet, ízlések és pofonok, bár szerintem sok értelme nincsen...

Emellett persze lehet találkozni jó néhány érdekes emberrel is, például amerikai erdőtűz irtóval, vagy olyannal, aki az Antarktiszra utazó régi vitorlásokon szolgál matrózként. Azok mindig szimpatikusabbak voltak, akik a saját szakállukra utaztak és nem a szülők pénztárcája szabott határt a lehetőségeknek. Illetve sokan a konvencionális utazási eszközökön kívül egyéb járgányokon próbálkoztak legyőzni a távokat. Motorozás, illetve stoppolás mellett többen két keréken tesznek meg egészen elképesztő távokat.

Az egyik szálláson összefutottunk annak az amatőr biciklisnek a kétfős szupport stábjából az egyik taggal, aki épp a földkerülés amatőr rekordját akarta megdönteni, napi 300-400km tekerésekkel (mindez december elején volt, azóta a srác sikeresen megdöntötte a korábbi 127 napos rekordot, az új csúcs immáron 105 nap - http://cyclingtheworld.de/). Mégis nekem a legszimpatikusabbak azok a holland lányok voltak, akik mindenfajta rákészülés nélkül felültek Limában a biciklijükre, hogy egészen Buenos Aires-ig tekerjenek, ami jó néhány ezer kilométer, egy nem elhanyagolható részen az Andokon keresztül... ez a mai világunkban hasonló vállalkozás lehet, mint amit anno a két világháború között a nagypapám csinált: bejárta Európát biciklivel.

Végül, a blogzáró emelkedett gondolatok helyett összegyűjtöttem néhány dolgot, ami teljesen más volt Dél-Amerikában, mint amire számítottam. És mivel blogunk direkt nélkülöz mindenfajta utazási praktikumot, ezért ezek is csak fel-feldobott témák lesznek, hátha valaki mégis hasznát veszi.

Először is, amennyit láttunk Dél-Amerikából, az sokkal fejlettebb, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy helyenként Ázsia közeli állapotok lesznek, de korántsem, még Peru elhagyatottabb részein is látványosan működtek a dolgok. Persze van egyfajta sztenderd pattantság, de ezen világ játékszabályain belül európai szemmel (azzal lehet vitatkozni, hogy ennek mekkora gellert ad egy magyar szocializáció) is teljesen elfogadható mértékben működött minden. Feltehetően néhány évtizeddel ezelőtt, a nagy dél-amerikai katonai diktatúrák bukásáig egészen más lehetett a helyzet, de a mai Dél-Amerika már nem a legendás Dél-Amerika.

Azóta rendesen beindultak a dolgok. Nem is igazán a gazdasági állapotokra gondolok, mert itt is, főleg Argentínában, dívik a gazdasági szabadságharc, meglepő párhuzamokkal (magánnyugdíjpénztárak államosítása, IMF-el folytatott permanens állóháború, stb.), hanem inkább a szervezettségre, a közbiztonságra, illetve mindarra, ami a turizmus működtetéséhez kell. Merthogy azóta alaposan meglovagolják a turizmusból adódó lehetőségeket, nem gondoltam volna, hogy ezek ennyire frekventált helyek, Patagónia ilyen szempontból egy kicsit csalódás is volt, elveszettebb vidékekre számítottam. Nincs mese, egyszer neki kell indulni a Kaukázusnak…

A turizmus mértékéhez hasonlóan az árszínvonal is megdöbbentő, Peru valamivel olcsóbb, mint Magyarország, Argentína azonban lényegesen drágább. Patagónia meg egyenesen bazi drága, még egy svájci lakótársunk is húzta a száját. Szóval jó lesz most már otthon kimozdulni a zacskós tészták és a legolcsóbb pizzák világából.

Az árszínvonal emelkedettsége mellett szerencsére a közbiztonság színvonala sem a régi legendás dél-amerikai szintet hozza már, a köztudatban elterjedt szint sokkal alacsonyabb, mint a tényleges valóság. Az út vége felé már hallottunk egy-két zsebeléses, kirablásos helyzetről, de átlagban nem tűnt úgy, mintha rosszabb lenne a helyzet, mint otthon, persze ebben lehet, hogy volt egy jelentős mázli faktorunk.

Amiben viszont még nagyot érdemes fejlődnie Dél-Amerikának, az a nyelvtudás. Azt hittem ennél itt sokkal működőképesebb az angol, de a nagyvárosok kivételével szinte teljesen felejtős, úgyhogy sokszor nagyon jól jött az elmúlt időszakban nem túl erőltetett tempóban felszedett spanyol tudásom. Tehát bárkinek, aki ide készül, csak javasolni tudom, üsse fel a túlélési szintet megcélzó spanyol nyelvkönyveket...

Nahát, ennyi a két hónap alatt összeszedett életbölcsesség, tudom, lehetne ennél vastagabb, de azt inkább személyesen osztogatom… még mindig coca cukorkák kíséretében, reszkessetek... reméljük mind a blogra alkalmi jelleggel, mind a rendszeresen felkavarodó olvasóink élvezték a beszámolókat, és kaptak egy kis torzított képet Dél-Amerikáról. Úgyhogy köszönjük a figyelmet, Kikapcs!

Egyébként akit érdekel, hogy pontosan merre jártunk, azok megtekinthetik itt:

http://goo.gl/maps/Xaq0R

Szabi, Budapest

El Calafate után a chilei Puerto Natales felé vettük az irányt, ami kiindulópontja minden a Torres del Paine Nemzeti Parkba induló túrának. A városka maga elég jellegtelegten, egymást érik a túrafelszerelést áruló, illetve bérbeadó boltok.
Eredeti terveink és a busz menetrendje szerint délután 3 órakor meghallgattunk volna egy kiselőadást a parkról és arról, hogy mit hogyan érdemes odabent csinálni. Ezt persze a busz két órás késése meghiúsította. Végre egy kis Dél-Amerika! A késésben nagy szerepet játszott a szigorú határellenőrzés, ami kiterjedt mindenki minden csomagjára. Mivel semmilyen romlandó élelmiszer nem vihető be Chilébe (se Argentinába), nem egy utitársunk volt kénytelen a magával hozott gyümölcsöket a röntgengép mellett elfogyasztani. A kevésbé éhesebbek szendvicsei elegáns ívben szelték át a levegőt, hogy kevésbé elegánsan, már-már dicstelenül végezzék röptüket, és így földi pályafutásukat is a gép melletti kukában.
Ám vissza Puerto Natalesbe! Hostelünk kívülről nem mutatott sok bíztatót bádoglemezzel borított kis viskó benyomását keltve, ám belépve egy kellemes, faburkolatos épületbe jutottunk. Mindezt továbbb fokozta a régi vágású konyha, a klasszikus angol stílusú tűzhellyel, de a habot és mindjárt rögtön a cseresznyét is a hostel házigazdája tette fel a tortára. Képzeljétek el Iggy Poppot. Ha megvan, képzeljétek el Lou Reedet is. Most mixeljétek össze a kettőt, keverjetek alá spanyol akcentusú angolt, Fű-szerezzétek meg, és akkor már halványan felseljik házigazdánk. No? Hosszú, vállig érő haj koronázta feje elegáns gázlómadár fejéhez hasonló módon billegett előre és hátra járás közben.
Szerencsénkre a hostelben teljes raktár állt rendelkezésünkre sátorból, polifoamból és minden egyébből, amit bérelni akartunk a négy napos túrára. Házigazdánk jó mester módjára oktatta ki újdonsült tanítványait a Torres rejtelmeiről, hogy hol lehet vizet inni a patakokból, hogy hogyan érdemes beosztani a napi távokat és hasonlóakról.
Idézetként egy nyers fordítás:
"Itt lerakjtok a cuccokat, felmentek, nem? Csináltok egy-két képet, nem? Visszamentek. Ha rossz az idő, nem érdemes felmenni, nem?"
Miután kiokosodtunk, elmentünk megenni életem legrosszabb sültkrumpliját, majd nyugovóra tértünk.
Másnap reggel fél nyolckor vett fel minket a busz, ami két és fél óra alatt vitt ki minket a parkba. Terveinkben az úgynevezett W megtétele szerepelt, amit 4 nap és 3 éjszaka alatt kívántunk abszolválni. Egy rövid hajókázás után kb. egy órakor értük el az első táborhelyet, ami a W bal oldali szárának alsó pontja, és az első napi menet a bal száron fel, majd vissza le. A szár tetjén egy gleccser tekinthető meg egyébként.
Sátorverés, és kis pakolászás után elindultunk felfelé. Nagyjából 30 perccel később elindult utánunk Peruból ismert hűséges túratársunk, az ESŐ. Csupán az ő kitartásának köszönhető, hogy a gleccsert már nem értük el.

Három órával indulásunk után, keresztény német testvéreink által készített bakancsaink, követve a Biblia szavát, miszerint "zörgessetek és ajtót nyitnak nektek" engedtek a rájuk hulló eső kopogtatásának, és minden további kérdés nélkül beengedték a vizet. Valószínűleg ezen illemtudás miatt érezte magát a víz olyan jól a bakancsokban, hogy két napig nem hagyta el őket.
Második nap a W középső szára volt terítéken, kitűzött szálláshely a jobb oldali szár alsó pontja. Hűséges társunk, aki továbbra is kitartóan követett minket, elérte, hogy kihagyjuk a W középső szárát. Ekkor már sejtettük, hogy itt W-ről már nem lesz szó, a kérdés egy erősen elhúzott aljú L vagy egy széthúzott U megtétele volt. Szerencsénkre estére kicsit kiderült az idő, így végülis le tudtuk fotózni a Paine masszívum jellegzetes tömegét, ami pontosan a tábor fölött magasodott.

Itt meg kell jegyeznem, hogy az első két nap túraútvonala halad át azokon a részeken, ahol jelentős vagy teljes mértékben pusztította el a vegetációt a 2005-ös és a legutóbbi, 2012-es erdőtűz. A leégett fák ágai, mint sikoltó szellemek aszott újjai meredtek vádlón az ég felé, amiért ily módon kellett végezniük.

A harmadk nap reggelén még nem született döntés, hogy L vagy U, gondoltuk majd menetközben eldöntjük az időjárástól függően. Másfél órával indulás után egy kereszteződés a tervezettnél hamarabb szegezte nekünk újra ezt a kérdést, és mivel akkor épp nem esett, elindultunk az U megtételének irányába.
Az U, vagy inkább W felső szára a Torres del Paine, három toronyszerű hegy. A végpont előtt egy, illetve két órányi járásra van két táborhely. Mi a csúcsoktól távolabbinál költöttük el ebédünket és még azon túl 3 órát, hogy eldöntsük mit csináljunk. Ha esik (akkor épp csöpörészett), ah, akkor felesleges továbbmenni, mert látni úgysem fogunk semmit (ez az álláspont voltam én, a kimeríthetetlen optimizmus inkarnációja). Másrészt, ha már idáig eljöttünk, adjuk meg az esélyt az időjárásnak, hogy megjavuljon, és így láthassuk a csúcsokat (ez volt Szabi). Mivel Szabi bíztatása ellenére sem volt kedvem egyedül visszaballagni a bejáratig, majd elbuszozni Puerto Natalesbe, csatlakoztam hozzá, és délután 5 órakor elindultunk a felső táborhely felé.

Érkezésünk után 1 órával a csodával határos módon elkezdett kitisztulni az idő, és a táborból megpillantottuk a Torres szikláit. Azonnal összekaptuk magunkat, és az egy órásra mondott utolsó kaptatót 30-40 perc alatt magunk mögött hagyva felértünk a kilátóponthoz, épp időben ahhoz, hogy megcsodálhassuk a Torres mögé bukó Nap utolsó sugarait. Ez kellőképpen feldobott még engem is ahhoz, hogy másnap hajnalban egy 4:30-as kelést követően Szabival együtt újra felkapaszkodjak a hegyek alatti tóhoz, és megnézhessem a napfelketét is, ily módon zárva keretbe a Torres del Paine-ban tett túránk utolsó estéjét.

A csúcsok alól fél hét körül ballagtunk vissza táborba, ahonnan egy reggelit követően indultunk lefelé és egyben kifelé a parkból.
Másnap reggel hétkor (január 9.) utaztunk vissza Puerto Natalesből Ushuaiába, ahonnan január 10-én repültünk Buenos Airesbe, hogy még egy kis nyarat csempésszünk be magunknak, mielőtt visszatérünk a fagyos Európába.

Á, BA

"Pár bankot kirabolunk, attól biztos jobb kedve lesz..."

Miután az autós terveink elfüstöltek, az egyszerűsítő tér-idő transzformációinkat bevetve egyenesen Patagónia egyik kiemelt túrázó központja, El Chalten felé vettük az irányt. Ha olvasóinkban még nem állt össze teljesen a kép, hogy mit keres Butch Cassidy és a Sundance kölyök blogunk fejlécében, akkor így az út vége felé Patagónia adja meg a választ. Ez a két figura a vadnyugati törvényen kívüliek két utolsó, kiemelkedő alakja.

A róluk készült, szerintem zseniális, bár nem a klasszikus spagetti stílusban készült western film tette őket igazán híressé. A blog fejlécében található mottók mind a filmből újított örökzöldek. Az ominózus műalkotásban a Dél-Amerikai szálat mindössze Bolívia képviseli, és bár a Titicaca tó mellett karnyújtásnyira voltunk Bolíviától, ebbe az útba most nem fért bele, hogy ott is tiszteletünket tegyük. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy "hőseink" Dél-Amerikában a legtöbbet Patagóniában időztek. Vájtszemű olvasóink talán utána is néztek, hogy Butch Cassidy és a Sundance kölyök, amikor elhagyni kényszerült (konkrétan menekülniük kellett) Észak-Amerikát, akkor Buenos Airesen keresztül Patagóniába mentek, hogy a konvencionális élet illúziójának jegyében Dél-Patagóniában földet vásárolva letepedjenek, és beilleszkedjenek a helyi gaucho (dél-amerika cowboy-ai) életvitelbe. Ez egy ideig működött is, dehát fából nem lesz vaskarika, meg kutyából szalonna, és így tovább, szóval érthető módon nem volt mit tenniük, neki kellett menniük Patagónia egyik pofás kis bankjának Rio Gallegosban. Az akció annyira sikeres volt, hogy még Észak-Amerikába is eljutott a híre, így egy serifekből szerveződött üldöző csapattal a sarkukban menekültek Patagóniában jobbról balra, majd balról jobbra, Argentína és Chile között. A csikicsuki játszámban azért néha elbántak egy-egy útjukba eső bankkal, majd folyamatosan észak felé szivárogva kikötöttek Bolíviában. A film az itteni feltételezett halálukkal zárul, azonban máig nem bizonyított tény, hogy az azidőtájt Bolíviában lelőtt két rabló ténylegesen ők voltak-e, pedig a feltételezett holtesteken a kilencvenes években még DNS vizsgálatot is csináltak, persze negatív eredménnyel. Úgyhogy Butch Cassidyt és a Sundance kölyköt misztikus eltűnésük is érdekessé teszi, és kiemeli saját koruk törvényenkívüli társadalmából, a film kedves csirkefogóknak állítja be őket, bár az élet minden bizonnyal sokkal kegyetlenebbül alakult ennél. De mint sok minden az életükkel kapcsolatban, ez is maradjon meg inkább egy tisztázatlan illúzió, és kanyarodjunk vissza jelen korunk Patagóniájához, ami már csak a természeti adottságokat tekintve olyan kegyetlen, mint főszereplőink korában volt.

Szóval El Chaltenben azért kötöttünk ki, mert ebből a faluból indulnak túra útvonalak a két helyi celeb, a Cerro Torre és a Fitz Roy körbejárásához. Hegyeink esetében tényleg a körbejárás a helyes kifejezés, mert ezek megmászása földi halandónak eszébe sem juthat. Bár egyik hegy sem magasodik 3500 méter fölé, a hegymászó világban ezek a hegyek a legnehezebbek között vannak számon tartva. Míg a Mount Everestre szinte minden nap feljut valaki, addig a Fitz Royra jó ha évente egy sikeres mászás jut, mi is találkoztunk lefelé kullogó hegymászókkal, akik nem kerültek fel a dicsőség táblára. Ezeket a hegyeket mind az alakjuk, mind a mikro klímájuk teszi szinte megmászhatatlanná. Patagóniát a jégkorszakok idején hatalmas gleccserek borították, volt olyan jégkorszak, amikor szinte egybefüggő volt a jégréteg. A gleccserek kitartó munkája gyalulta az Andok déli vonalait csipkéssé, és különálló hatalmas, hegyméretű szikla tömbökké. Tehát Patagónia hegyeit nem a méretük, hanem az alakjuk és esetenként szerkezetük teszi különlegessé, vannak egymásra rakódott gránit és bazalt tömbök is. Ezekhez a különleges formákhoz különleges időjárási körülmények dukálnak, ami többnyire a köréjük képződött felhő réteget jelenti, amikből ilyen-olyan csapadékok tudnak hullani. Ezért a Fitz Roy esetében nem csak a megmászásnak, hanem már a megpillantásnak is sporttörténeti jelentősége van. Sokszor a túrázók napokat várnak a faluban, anélkül, hogy érdemes lenne elindulni a hegy felé, mert olyan alapos felhő réteg veszi körül, illetve nem ritka, hogy valaki kifogy az időből, és úgy kénytelen elmenni, hogy a hegyről csak a képeslapok alapján van fogalma.

Mi úgy döntöttünk, hogy három napot adunk magunknak, vagy kegyes lesz hozzánk az időjárás, vagy utolsó nap beszabadulunk mi is egy képeslapboltba, és megtudjuk tulajdonképpen hol is voltunk. Az odafele úton a buszról messziről szinte tisztán látszott a hegy, bár felette tornyosultak felhők, de egyik sem volt olyan alacsonyan, hogy belepje. Ennek megfelelően kényelmesen pöffeszkedtünk a buszban, hogy nem lesz itt gond, első nap megnézzük őfelségét, aztán két nap döglés. Másnap persze olyan felhős volt minden, hogy csak a kötelességtudat miatt indultunk el egyátalán túrázni, és megnéztük az egyik közeli gleccsert. Második napra azonban olyan szép idő kerekedett, hogy el se mertük hinni. Már akkor gyanítottuk, hogy itt valami nincs rendben, amikor a hostelben reggel héttől kezdve folyamatos bakancs csattogást lehetett hallani, amikor pedig tizenegykor kioldalogtunk az ebédlőbe, akkor a személyzeten kívül már szinte senki nem volt. Mi urasan megreggeliztünk, elszütyörészgettünk, majd kora délután verőfényes napsütésben elindultunk a hegy felé, mivel itt tíz után megy le a nap, az idő nem nagyon szorított minket. Rajtunk kívül nem sokan masíroztak ebbe az irányba, konkrétan a hegy felé, viszont az út közepétől kezdve (a hegyet elérni egy néhány órás út) a szembe jövő forgalom miatt a túra egy folyamatos félreállásos "Hola / Hello" áradattá alakult, mivel Patagóniában legalább annyi turista van, mint vágómarha... Még büszkék is voltunk magunkra, hogy milyen ügyesen átaludtuk a délelőttöt, így a túra végén, a csúcsbámulós ponton alig lesz majd valaki. Hát ebben nem is tévedtünk, az azonban nem jutott eszünkbe, hogy késő délutántól kezdve a hegy mögött megy le a nap, úgyhogy a tiszta időnek köszönhetően csak hunyorogni lehet a csúcs felé. Ennek megfelelően nem is sokat hunyorogtunk, hanem Fitz Roy pipa, és indultunk vissza a hostelba a szilveszter esti szittyózásra. Az időjárás elsején is kegyes volt hozzánk, úgyhogy napsütésben lehetett detoxikálódni festői körülmények között, ami mindössze kisebb gyaloglásokat jelentett, például a boltig. Azonban késő délután már újévi tettrekészséggel elmásztunk a közeli vízeséshez, csakhogy meglegyen az aznapi penzum, majd másnap hálát adva az időjárás isteneinek elhagytuk a falut.

Patagónia természeti nevezetességinek listáján a hegyek mellett a gleccserek is előkelő helyet foglalnak el. Nem csak azzal, hogy ilyenné formálták a tájat, illetve kialakították nekünk a Beagle csatornát, illetve a Magellán szorost, hanem azzal is, hogy még mindig szép számmal képviseltetik magukat Patagóniában. Mi is tiszteletünket tettük az egyik látványos egyednél, a Perito Morenonál. A méretek elég impozánsak, 50méter magas, 30km hosszú, és helyenként 7-8km széles. Lehetett hajókázni körülötte, mert mint a legtöbb gleccser, ő is egy tóban végzi, illetve délután lehetett a köré épített túraútvonalakról csodálkozni a napsütésben megolvadt hatalmas tömbök leválásán. Minden egyes tömb leválása akkora robajt váltott ki, hogy a korlátoknál várakozó, turistáknak nevezett, pattanásig feszült idegpályák egyöntetű "wow" kiáltásban sültek ki, ami szórakoztatóbb volt, mint maga a gleccser...

Patagónia másik kiemelkedő természeti nevezetessége, a Torres del Paine nemzeti park Chilében található, így egy rövid vendégszereplés erejéig Chilében is felbukkantunk, de erről már Ádám fog beszámolni. Nevezetességek, híres hegymászók, felfedezők, törvényenkívüliek ide, vagy oda, Patagónia, azon belül is el Calafate hőse egyértelműen az a kamasz srác, aki a helyi kocsmában a bowling pályán zsebpénz kiegészítés gyanánt bábuállító automataként funkcionál esténként... Respect!

Szabi, Ushuaia

"Egy pillanatig már azt hittem baj van..."

Buenos Airesből egy enyhe éghajlatiöv ugrással Tűzföld felé vettük az irányt, bár a repteret elsőre sikerült elvétenünk, végül mégis szerencsésen kikötöttünk Ushuaiaban, ami Argentína legdélebbi városa. Tűzföld a kontinens déli csúcsát alkotó szigetek közül a legnagyobb, egyik fele Chiléhez tartozik, a másik Argentínához. A chilei részen van egy falu, ami még délebbre fekszik, de az argentín oldalon ezt nevezik a világ végének. És tényleg, van "el fin del mundo" kisvasút, a nemzeti parkban van a tengerre rittyentett posta hivatal, ahonnét lehet "el fin del mundo"-s pecséttel képeslapot küldeni, és némi pénzért ugyanilyen szlogenű matricával nehezíteni az útlevelünket, amit személyesen Ferenc Jóska vasal bele; természetesen éltünk a lehetőséggel. Szóval mióta Dél-Amerika az elmúlt évtizedekben igencsak kinyílt a turizmus számára, ezen a helyen az embernek már nincsen olyan érzése, hogy már csak néhány kilométer, és leesik a Föld peremén. A város tele van hostelekkel, utazási irodákkal, amelyek így-úgy próbálják meglovagolni a világvégéből adódó lehetőségeket. Amikor ez az utazás kezdett formát ölteni, akkor a központi idegrendszerem bizonyos pályáira végérvényesen beégett a gondolat, hogy el kéne menni a világ itteni végére, ebből született a blog neve is (nem, a maja naptár mizériás világ vége, csak egy szerencsétlen egybeesés...), de nem gondoltam volna, hogy erre itt egy egész trend épült.

Amikor a fehér ember a 18. században végül úgy döntött, hogy végérvényesen lemerészkedik ezekre a területekre is, akkor itt először egy börtönfalut hoztak létre. Aki megfelelő mennyiségű rossz fát tett a tűzre, az általában életfogytiglan élvezhette az itteni természet "lágy" ölét. És ha már tűz, akkor mért is kapta a sziget ezt az elnevezést? Még ezek között a zord körülmények között is éltek itt anno bennszülöttek, a yamana indán törzs, akik egy mindössze néhány ezer fős, a szigetek között állandóan vándorló közösséget alkottak. Halászatból tartották fent magukat, és mivel ezt nem túl szofisztikált módon űzték, egyszerű szerszámokkal, ezért sokszor be kellett menniük a vízbe az eljetett állatokért (halak, fókák, pingvinek, stb.), aminek a legegyszerűbb kivitelezése a permanens nudizmus volt. Bár fókazsírral általában bekenték magukat, és néha fókaprémet is öltöttek, mégis a meztelenül végrehajtott gyorsfürdők után a legegyszerűbb volt a tűzek mellett megmelegedni. Ezért konstans tüzeket tartottak fennt mindenfelé, hát innét a sziget neve. Aztán ahogy megjelent a fehér ember, rendkívül hamar leáldozott nekik; amit nem intéztek el a számukra ismeretlen betegségek, azt befejezték a hajtóvadászatok, ismét egy szívmelengető indián történet Dél-Amerikából...

Ushuaia egész nagy kikötővel rendelkezik, amiben meglehetősen sok konténer tornyosul, mégis, mint megtudtuk, nem egy jelentős hajóforgalmi központ. Bár a Beagle csatorna a kontinens déli részén legkönnyebben hajózható út a két óceán között, mégis a tengeri kereskedelem inkább Panama felé veszi az irányt még Buenos Airesből is. Itt főképp a luxus turizmust bonyolító úszó városok, jobb definíciót ezekre nehéz találni, illetve az antarktiszi utakat bonyolító hajók állomásoznak. Hát igen, ha már világ vége, akkor az Antarktiszi turizmusra kellett volna beneveznünk (vannak egy hetes, tíz napos és két hetes utak is), de mivel még a last minute ajánlatokkal is nagyjából dupláztuk volna a teljes két hónap költségeit, így már a tervezési szakaszban néhány elmorzsolt könnycseppel lemondtunk a lehetőségről. Számunkra Ushuaiaban állnak Héraklész oszlopai...

Ami a tájak elvadultságát illeti, Tűzföld hozza a tőle elvárt szintet. Fjordok, gleccserek, néha a szél miatt 45fokban növő fák, és nagyjából hatszáz méter körüli örök hóhatár. Az Andok itteni utolsó nyúlványai általában nem haladják meg az ezer métert, mégis úgy néznek ki, mintha az Alpok négyezres csúcsait koppintanák, pedig igaziból mindegyik "csak" egy tudathadásos Csóványos... Még úgyis, hogy most a nyár legjavába tenyereltünk bele, a sál, sapka, kesztyű trió kötelező, ha nem fújna a szél, akkor talán pulcsiban is oké lenne, de a szél itt nem lemondható szolgáltatás. Ennek ellenére az amerikai túristák egy jelentős része még itt sem tud megválni a rövidgatya, flip-flop kombójától.

A túrázgatások mellett úgy döntöttünk, akkora fenegyerekek vagyunk, hogy közelebbről ismerkedünk a helyi fauna legjellemzőbb egyedével, a lóval. Mit nekünk pingvinek, fókák és kormoránok... A néhány órás lovastúra nem az elképzelt prérin való ügetést nyújtotta, hanem bevittek az erdőbe, ahol sárdagasztás, és lovas sziklamászást lehetett produkálni. Túratársunk, az ötvenes angol hölgy, aki állítólag heti rendszerességgel lovagol, szintén meglepődött némelyik körülményen. Szerencsére a lovak már csukott szemmel is ismerték az ösvényt, csak néha kalandoztak el erre-arra, ilyenkor lehetett bevetni a rögtönzött lovaglótudásunkat, és próbálkozni a visszatereléssel. Ez egyszer annyira nem jött össze, hogy a ló úgy döntött megválik tőlem, a puha talajon való landolás következménymentesre sikeredett, úgyhogy rögtön vissza is imádkoztam magam a nyeregbe, onnantól kezdve már jóban voltunk.

Tűzföld és Patangónia meghódítására grandiózus terveink voltak, autót bérelve akartunk egy nagyobb kört tenni, aminek keretében bele lehet veszni a Pampák végtelenségébe. Ez azonban a rigorózus argentín autóbérlési feltételek miatt elsűlyedt a történelmi távlatokban. Tűzföld és Patangónia bizonyos részei miatt Chile szinte kikerülhetetlen, és a határon csak szuper járgányokat engednek át, ezért a kinézett legolcsóbb verda nem hagyhatja el Argentínát, a többi autó bérlése pedig csillagászati összegekre rúg, úgyhogy a nagy Patagóniai körünk egy gyors geometriai transzormációval egy szofisztikált egyenessé egyszerűsödött, marad a buszozás...

Szabi, Ushuaia

"A munkátokhoz tudnotok kell legalább néhány szakkifejezést:

Esto es un robo!"

Peruból Buenos Airesbe érve csak pislogtunk, mint vidéki gyerekek a mozgólépcső előtt. Lehet, hogy ha nem szokik hozzá a szervezetünk az elmúlt egy hónapban a Perura jellemző konstans lepattantsághoz, a sztereotípiába illő népviseletekhez és arcberendezésekhez, akkor az egész nem lett volna ekkora dimenzió ugrás, de így az volt. Az, hogy egy városban többen élnek, mint ahányan a világon magyarul beszélnek, hogy itt a kinézetünkkel nem felfelé, hanem lefelé lógunk ki (értsd ezalatt a túrára elhozott több száz forintos pólóinkat), hogy egy perui kerület összes házát egymásra rakva megkapunk egy átlagos buenos airesi felhőkarcolót, mindez az első pillanatban arra sarkalt minket, hogy kellő képen megszeppenjünk.

Ádám a második nap levonta a konklúziót, hogy egy ekkora város ennyi idő alatt befogadhatatlan, úgyhogy sarkon is fordult az Iguazu vízesés felé. Én úgy döntöttem, hogy maradok, és ha nem is igazán körvonalazható célokkal, de bolyongok néhány napot ebben a New York és a Cote D'Azur egyvelegét nyújtó metropolisban. Ehhez kiváló útitársam akadt egy régi egyetemi cimborám, Ádám (csakhogy könnyű legyen a nevek mentén követni az eseményeket) személyében, aki Buenos Aires-el tette fel az utolsó pontot Dél-Amerikai útjára: http://mananablog.blog.hu

Megfelelő mennyiségű gyaloglás, bringázás, BKVzás, és információ beszerzés (nevezzük vezetett városnézésnek) után Argetína, és Buenos Aires az a hely, ahol:
- A századelőn még nem volt egyértelmű, hogy a világ központjáért folytatott versenyben sikerül-e legyűrnie New York-ot
- Ennek megfelelő (volt) a grandiózitása és építészeti érdekessége, sokszínűsége
- Aztán néhány elvétett politikai kanyar után, több mint harminc diktátort sikerült felmutatni
- Politikai hektikusságra jellemző, hogy volt olyan elnök, aki egy napig se húzta
- A legsötétebb időkben majd harmincezer embert tűnt el
- Az eltűntek édesanyjaiból néhányan tűntető mozgalmat szerveztek, és a rendszerrel dacolva sokat tettek annak megrepesztéséért
- A demokrácia, a helyreállítása óta még mindig olyasfajta gyerekcipőben jár, hogy hetente húsz, harminc tűntetés, sztrájk van (a foci és a tangó mellett, ez a harmadik legnépszerűbb testmozgás)
- Tűntetések velejárója, hogy hetente kénytelenek újrafesteni néhány szétgraffitizett nemzeti emlékművet
- A 2001-es pénzügyi összeomlás óta megbecsülhetetlen mennyiségű ember kukázik, és nem a klasszikus értelemben, hanem szétválogatják az újrahasznosítható szemetet, amiért pénzt kapnak
- Az argentín lélekre (nem véletlen a kifejezés, mert orosz lélek bonyolultsága és az Freud által sem kategorizálható ír neurotizmus mellett ez a nemzet is megér néhány misét) jellemző, hogy nemzeti kérdést csinál a többnyire csak birkákkal megnehezített Falkland szigetek hovatartozásából
- Mindemellett meglepően sok jól öltözött (ing, makkos cipő, kis ruci...), és a sokrétű, genetikai keveredésnek köszönhetően gusztusosan kinéző ember rohangál az utcán

Ez csak néhány pont volt, ami a hely ellentmondásosságát érzékelteti, amiben mégis van valami megkapó, minderre persze rátesz még egy lapáttal, hogy Buenos Aires az a hely, ahol:
- Karácsony este az ember a tetőteraszon sörözve is szétrohad a melegtől
- A beharangozott éjféli misének se híre, se hamva...
- Cserébe éjfélkor a tűzijátékoktól és petárdáktól álló háborúvá dermed a város
- 23-a este is bele lehet futni olyan milonga (tangó est, szabad tánccal, ahol nem megrendezett keretek között brillíroznak a helyiek) estbe, ahol a harcedzett hatvanasok, hetvenesek, és talán nyolcvanasok koptatják önfeledten a fényesre polírozott cipőiket
- A talpon álló pizzériában adják a legelfogadhatóbb minőségű pizzát, végtelen mennyiségű olasz bevándorló ide, vagy oda...
- A város melletti delta vidéken virágzik az otthon leáldozóban lévő kiel-boat kultúra
- Az autóból nem azért kiáltanak oda a túristának, hogy ne szerencsétlenkedjen a biciklijével a zebrán, hanem, hogy segíthetnek-e
- A szegény negyedként elhíresült Boca központjában több az egységnyi területre eső túrista, mint bárhol máshol a városban
- Illetve Boca veszélyesebb részeinek lakóit is nyugodtan el lehetne küldeni egy "Hogyan csináljunk pattant környéket" tanulmányi útra a budapesti Sárkány utca környékére

Szóval Buenos Aires ennyi idő alatt zanzásított képek és impressziók sorozata, ami egyszerre ellentmondásos és magával ragadó.

És végül két kép a méltán elhíresült Olozobal 2120 és a FLACSO oromzatáról:

Szabi, Buenos Aires

Az ötlet relatíve hirtelen jött, hogy el kéne menni megnézni a vízesést, ahol a Misszió című filmet forgatták. Pár napig játszottunk a gondolattal, végül én úgy döntöttem, hogy egye fene, én elmegyek. 

Ennek okán december 21-én délelőtt utazási iroda után rohangáltam, mert valamilyen oknál fogva az internetes jegyvásárlás nem működött. Mire találtam is egyet, és sikerült is megvenni a repülőjegyet, majd összepakolni, addigra már kint is kellett volna lennem a reptéren. Szerencsére a forgalom nem volt vészes, így hamar kiértünk, csak hogy szembesüljek vele, hogy a gép késni fog.
Sebaj, már a jó helyen voltam. Gyorsan foglaltam még szállást - egy hostel úszómedencével, mert terveim szerint egy nap vízesés nézegetés után egy napot víz közeli semmit tevéssel akartam tölteni.

Amikor du. 4-kor megérkeztem, a hostelben sajnos nem volt internet, ezért nem tudtak elhelyezni. Gondoltam majd helyreáll a rend, addig benézek Puerto Iguazuba, veszek pár dolgot másnapra, mert bent a parkban minden tripla áron van. Így is lett, de mire visszaértem nemhogy net nem volt, de áram sem. Végül nagy nehezen 8 óra magasságában kiutaltak egy szobat, ahol elkezdhettem szocializálodni, két 60+-os spanyolajkú nővel és egy velük egyszabású férfival. Mint közismert, spanyol tudásomat minden alkalommal próbálom fejleszteni, így lelkesen vetettem bele magam egyetlen "Buenos noches" által kínált társalgási lehetőségekbe. Sajnos ez a társasági program hamar megszakadt, amikor megérkezett a negyedik nyugdíjas, és a minden nyelviskolát felülmúló nyeltanfolyam elvégzése helyett ki kellett költöznöm. Alig telt el három óra, és elirányítottak egy másik szobába, ami ugyan 6 ágyas volt 4 helyett, de volt egy üres ágy, amire ráhajthattam kicsiny ám megfáradt koronátlan főmet, ráadásul nevezett ágy a légkondi alatt volt fellelhető, aminek akkor még nagyon örültem. Ekkorra megjött ugyanis az áram, ámde a közműmegmaradás dél-amerikai törvényének engedelmeskedve most a víz ment el. Ennyit az esti zuhanyról. Beugrottam hát a medencébe, mert az mégiscsak víz, majd bebújtam az ágyba, hogy aludjak egy jót. Jó is volt, amig az első álom után fel nem ébredtem a klíma kerepelésére. Onnantól kezdve nem pihentem valami sokat, tetelyébe meg is fáztam. Ollé!
Mindezek ellenére másnap csak kicsit megtört lelkesedéssel vágtam neki a nemzeti parknak.

Mindazt, amit ott láttam nem lehet szavakba önteni, nem is fogom megpróbálni. Látványban levert mindent, amit Peruban láttam. A dzsungel (igazi dzsungel!!), a folyó, a zuhatagok... A képek még az árnyékát sem képesek mindezeknek visszaadni. Amíg élek, nem fogom ezt a négy napot elfelejteni.

Hét órán át barangoltam a park területén, körülbelül 15 kilómétert téve meg. Séta közben találkoztam William Cooper amerikai professzorral (http://airuci.uci.edu/faculty/cooper), aki érkezésemkor már három órája fotózta a teadélutánt tartó pillangókat.

Körülbelül egy órán át beszélgettünk mindenféléról, nagyon szimpatikus emberke.

De egyszer minden jónak ége szakad, így nekem is el kellett hagynom a parkot.
A másnapot intenzív láblógatással töltöttem a medence partján, illetve a medencében, majd 24-én délelőtt visszarepültem Buenos Airesbe, hogy csatlakozzak Szabihoz a meghittre és családiasra tervezett Szentestét megünneplendő (értsd: sörözés a hostelben és egy éjféli mise zárásként).

Adam, Buenos Aires

"A konyha specialitása még mozog..."

Mivel perui tartózkodásunk végéhez érkeztünk, ezért kiosztottuk, hogy mindketten megírjuk a perui hónapértékelő beszédünket, álljon először az én verzióm (Szabi):

Az inka ösvény és a Machu Picchu meglátogatása után visszatértünk Cuzco-ba, ahol egy nap aktív vakaródzás után ismét belevetettük magunkat a környék nevezetességeinek meglátogatásába. Lévén Cuzco volt az Inka birodalom központja, ezért a koloniális dolgokat leszámítva minden róluk szól. Nem kevés mennyiségű romot és egyéb archeológiai nevezetességet találni, s bár voltak évszázadok, amikor a spanyolok folytatták a Karthagó taktikát, mégsem sikerült mindent teljesen felporszívózniuk, így minden napra jutott egy kis látnivaló. Minden romot nem emelnék ki külön, képzeljetek el sok bazi nagy követ egymásra rakva, néha szépen alaposan egymáshoz csiszolva, néha kevésbbé alaposan, attól függően, hogy az adott rom kultikusság, és vallási szempontokból milyen fontos szerepet töltött be a birodalomban.

Az inkák (akik egyébként az uralkodó királyi dinasztia volt, a népet kecsuának hívták - nem hiába villogtunk stílusosan a Quechua cuccainkban) főleg az államszervezésben, a vallási és filozófiai rendszer kialakításában, egységesítésében alkottak nagyot, bár a képzőművészeti örökségük sem elhanyagolható, mégis nem emiatt igazán érdekesek. Két évszázad alatt kiépítettek egy Európához mérhető méretű birodalmat az Andokban, anélkül, hogy ismerték volna a vasat, a kereket, vagy lett volna írásrendszerük (információk továbbítására volt egyfajta kódolási rendszerük, madzagon csomózva, ezeken az úgynevezett kipukon szállították az infot az ösvényeken a futárok). A majdnem hatezer kilométer hosszú kövezett úthálózat, a sokrétű építkezési stílus (a hatalmas méretű kövek kitermelése, megmunkálása és mozgatása bizonyos magashegyi körülmények között még ma is talány), a meglepő mélységű földművelési ismeretek (volt külön földművelési laboratóriumuk, ahol különböző mikroklímával rendelkező parcellákon kísérleteztek különböző termesztési eljárásokkal - lásd a fenti kép), mind-mind elismerésre méltóak. Nekem mégis leginkább a vallási és filozófiai rendszerük tesztett meg legjobban, a keleti dualisztikus világképhez hasonló elveken nyugvó világképük átszötte a mindennapjaikat, ennek egy szimbólumba való kódolása az andoki kereszt, de ebbe ne is bonyolódjunk bele jobban, aki nem hiszi, járjon utána...

Ennyi elég is az inka kultúráról! Ezt egyébként a spanyolok is így gondolták anno, és cirka egy évszázad leforgása alatt, a kezdetekben mindössze néhány száz emberrel, azonban fém fegyverekkel, lovakkal és puskákkal felszerelve - ez mind az indiánok fölé emelte őket - leradírozták a majdnem Dél-Amerika Római Birodalmává kifejlődő államot a térképről. Mivel blogunk nem egy ismeretterjesztő misszió, ezért ezt a részt le is zárnám jelen korunk turizmusát fűtő, perui leleményességet nem nélkülöző vadhajtásokkal. Az egy dolog, hogy van inka kóla, inka cigi, és inka futball kupa, de létezik gyógyszertár hálózat, és inka masszázs (!) az én személyes kedvencem az inka uralkodókat transformes-ként ábrázoló kőszobrocska:

Amúgy kicsit furán hangzik, hogy mért az Andok nehéz körülményei között hoztak létre egy ekkora birodalmat, nyílván nekik is megtetszett a táj, Cuzco környéke olyan, mintha rajzolva lenne... bár az időnkénti kietlenségével elég melankólikus is tud lenni. Mint a cuzcoi coca múzeumból megtudtam, ezen az életérzésen már évezredek óta enyhítenek a coca levél rágcsálásával. A coca fogyasztásnak, és egyéb termékeknek (pl: kokain) egy külön bejegyzést lehetne szentelni, annyira meghatároz(t?)a az andoki mindenapokat. A múzeum nem túl nagy terjedelemben, de meglepő részletességgel (pl: coca cola története), és aktualitásokkal (im memoriam Amy Winehouse) mutatta be az inka időkben isteni eredetűnek tartott növényt, és mindent, ami ráépül. Akit mélyebben is érdekel a téma, az jó lesz nálam otthon egy coca cukorkára...

Ami viszont Cuzcoból biztosan nem fog hiányozni, az az esős évszak. Minden egyes romhoz járt egy alapos elázás, ami az utolsó napra odáig fajult, hogy az utolsó kipipálandó inka rom felé caplatva a hegyen, amikor eleredt az eső (és itt nem holmi szemerkélést kell képzelni), bennem végképp eltört valami. Visszafordultam lábat lógatni a hegy tövében fekvő faluba, és a fantáziámra bíztam ezeket a romokat. Ádám hősiesen legyűrte az elemeket, és állítólag megérte, na erről majd ő nyilatkozik.

Viszont az esős évszak egyetlen pozitív szolgáltatását, a Szent-Völgyön végighaladó Urubamba folyó megemelkedett vízhozamát kihasználva elmentünk raftingolni. Nem állítom, hogy nem fagytunk bele a vízbe, de amikor épp az első ülésben haraptuk a hullámokat, akkor az adrenalin sok mindenért kárpótolt. A harapást egyébként lehet szó szerint érteni, én annyit nyeltem a folyó "tiszta" vizéből, hogy egy időre ismét visszanyertem jól megérdemelt helyem a WC-n (Kriszti figyelsz még? Igen, fosás...).

Ha már sportnapot tartottunk, akkor megfejeltem még egy jóga órával is. Egy hónapnyi ilyen-olyan járművökön való ücsörgés és meglehetősen sok túrázás után nagyon jól esett egy kicsit más irányú mozgásokat, nyújtásokat is végezni. Az óra szerencsére nem volt túl megerőltető, egy nagyon alap vinyasa flow (a műértő olvasó közönség kedvéért) órához hasonlított, de pont jól esett. A hely puritánsága pedig vetekedett az otthoni stúdiónk garázs életérzésével... szóval belopta magát a szívembe.

Peruban töltött utolsó napjainkhoz tartozik, vegetarianizmusom füstölgő romjain végzett gasztronómiai kalandozásaink. Belekostoltunk két helyi nevezetességbe, az alpaca és a tengerimalac húsba. Az utóbbiról még a fejét se spórolták le... de egyik sem lesz kedvenc.

Végül néhány szó Peruról. Egy hónapnyi turizmus alapján nyílván nem lehet adekvált véleményt alkotni, de azért mégis néhány dolog azt hiszem átjött. Először is, a perui emberek nagyon kedvesek, jócskán lenne tőlük mit tanulni, néhány dudálástól eltekintve komolyabb feszültséget nem tapasztaltunk, viszont annál több mosolygást. Kevésbé turistás vidékeken pedig egyenesen érdeklődtek, a Titicaca tó nem igazán látogatott félszigetén a buszsofőr szinte kifaggatott, és amennyire a spanyol tudásom engedte, némi közös kekszezés keretében megbeszéltük az élet nagy dolgait.

A híresen rossz perui közbiztonság szerintem csak legenda (lehet, hogy valaha nem az volt, de sokat változott a helyzet), amelyért nagy részben felelős a média. Nem, hogy velünk nem történt semmi, de egyetlen utazótól sem hallottunk semmilyen rossz történetet. Ugyanakkor Peru egy könnyen utazható ország, az elmúlt évtizedek fellendülésének egyik motorja a turizmus (néha túlságosan is), amely szervezettségével szinte mindent elérhetővé tesz Peruban, a hatezer méteres magasságtól, a sivatag közepéig... szóval, ha valaki esetleg tervezné Perut felvenni az útilistájára, akkor no para, csak nyugodtan!

Minden pozitív tapasztalat ellenére most már nagyon jó lesz levenni a retkes túragatyákat, az épphogy kiszáradó bakancsokat, és a remélhetőleg gatyarohasztó meleget produkáló Buenos Aires felé venni az irányt!

Szabi, Lima

Szabi után nem egyszerű folytatni az eszmefuttást Peruról, pláne ha el akarjuk kerülni egymás ismétlését.
Peru. Amikor először hallotam róla még általános iskolában, eszembe se jutott hogy valaha eljutok ide. És lám, az élet mégis úgy hozta, hogy 2012 tavaszán Szabi megkérdezte, hogy van-e kedvem Dél-Amerikába menni. Az ő terve Chile és Patagonia volt. Én mondtam, hogy ok, de Chile helyett inkább mennék Peruba, ami sokkal több érdekességgel bír tudtommal, pl. Machu Picchu. Ebbe Szabi belement, és így elkezdtük tervezni ezt a röpke két hónapot, aminek most a felénél járunk.

Peru. Amikor megérkeztünk, eléggé meg voltam lepve, hisz soha nem hagytam még el Európát, és mindaz amit láttam magam körül meglehetősen különbözött attól, amihez hozzá voltam szokva. Idegen táj, idegen emberek, idegen epületek. Talán az utobbi volt a leginkább szokatlan. Egy rakat ház, maximum két emelet, lapostető, ami tele van porral es hulladékkal némely esetben, és szinte kivétel nélkül mindegyik vakolatlan. Szemmel láthatóan nem sokat foglalkoznak a szigeteléssel, az idojaras miattt nincs is rá szükség. Kb. tíz napba telt, mire megszoktam ezt a számomra furcsa környezetet. A hosszú "átállás" oka többek között valószínűleg a benyalt fertőzes és láz volt. Nehéz úgy hozzászokni egy helyhez, hogy semmi bizalma nincs az embernek a helyi ételekben és úgy általában a higieniában. Az első pár hét elteltével letehettem azon rögeszmémről is, hogy márpedig a wc-papirt le kell húzni dolgunk végeztével. De ezektől a valójában lényegtelen dolgoktól eltekintve Peru hihetetlen élményt nyújtott.
Szabi már kiemelte a helyiek kedvességét és közvetlenségét - egy buszmegállóban ücsörgő öregurat leszámítva. Akármerre mentünk, mindenhol készségesen fogadtak minket, megkérdezve honnan jövünk, és meglepő módon a többség tudta is, hogy merre is található az Hungrianak hívott trágyadomb.
De hol is volt az az akármerre?
Lima - itt a hostelben a második este találkoztunk egy fiatal magyar párossal, akik hozzánk hasonlóan tervezték végigjárni Peru déli részét, de velünk szemben mindössze két és fél hét alatt.
Ica - a hostel fiatal tulajdonosának észt vagy litván barátnője van, akit volt szerencsém Skype-on köszönteni is.
Nazca - ahol a hostelt egy kedves lány vezette, de sajnos még ő sem tudta megakadlyozni, hogy a kakas hajnali ötkor kukorékolni kezdjen
Arequipa - Az Arequipay Backpackers hostel fiatal recepciós lányai, akik már a második odaérkezésünk (volt pár) után csak harsány "chicos" kiálltással fogadtak minket. 10 naptári napon belül összesen 6 éjszakát töltöttünk itt.
Puno - Ahol egy kedves anyuka sütött reggel hatkor palacsintát reggelire.

Cuzco - Kezdetben a Pariwana hostel hippis légkörében, majd a szobatársak (egymást csupán csak "crackhead"-nek szólították) rendszeretetét megunva a Camino Inka után a Mamma Cusco hosteljében szálltunk meg. Mamma Cusco angolul nem beszélt ugyan, de akkurátusan ügyelt, hogy kipihenjük magunkat, és ha lehet ne éjszakázzunk: minden este 11-kor lekapcsolta a WiFi-t. Papa Cusco viszont nemcsak beszélt angolul de szeretett is beszélni, így jókat csevegtünk vele. A Szabi által is kiemelt hitvilág már a Krisztust megelőző évezredben megjelent, és akárhány nép lakta a mai Peru és környező országok andoki területeit, a vallás fő elemei változatlanok maradtak. Papa Cusco is mesélt az ősi kecsua hitről kedvenc romja, a Hold Temploma kapcsán, amit mi is meglátogattunk. Jó kis hely volt, egy barlang egy hatalmas sziklatömb alján, amit a kecsuák szépen kifaragtak. Csak mezitláb lehetett bemenni, és amikor beléptünk, megtapasztalhattuk, hogy bár Peru erősen katolicizált, vannak akik a régi hit morzsáit is őrzik: egy helybéli férfi feküdt a központi oltársziklán, szemmel láthatóan átszellemülve.
Cuzcóból való távozás előtti este (még a saját kis túra-felező bulinkat megelőzően, amikor is folytattuk a helyi koktélok felfedezését, amit két nappal korábban kezdtünk el - persze sikerült ismét okosra inni magunkat) megkérdeztem Szabit, hogy neki melyik város tetszett a legjobban. A válasz Arequipa volt, mert Cuzco időjárása kicsit a nedves és hideg oldalon van. Tény, ahogy Szabi már írta, elég szeszélyes volt az idő ottlétünk alatt, nekem mégis minden város közül, ahol megfordultunk, Cuzco tetszett a legjobban. Tiszta, gyönyörű házak és még gyönyörűbb környezet. Fájt a szívem, hogy ott kell hagynom, és nem csak azért, mert Cuzco a coca múzem mellett otthont ad egy számomra sokkal kedvesebb csokoládé múzeumnak is. Ide kétszer is betértünk, bár a saját készítésű csokoládéról annak kissé borsos ára miatt lemondtunk. Ha valaha megtanulok spanyolul és elhagyom hazámat, Cuzcoba fogok költözni. És cukrász leszek.

A Csendes-óceán partjától, az Atacama-sivatagon keresztül, a Titicaca-tavon áthajózva, a Chachani hófödte csúcsán át, a Machu Picchut körülölelő dzsungelből kibukkanva az Urubamba folyó völgyében ért véget perui utunk. Az utolsó napon Pisac városába látogattunk, ahol én megmásztam a meredek hegyoldalt, hogy egy MP-vel vetekedő kiterjedésű kecsua várost találjak. Igaz ugyan, hogy egy orán belül háromszor áztam ronggyá majd száradtam meg, de megérte. Itt újabb példáját láttam annak, hogy milyen lehetett Tawantinsuyu, azaz az inka uralta kecsua birodalom.
Szabi már értekezett a kecsuák felépítette országról, én csak pár adalékot fűznék hozzá. A spanyolok érkezésekor a lakosság száma megközelítette a 28 millio főt. Mindaz, amit hátrahagytak, mindaz ami ellenállt az europaiak rombolásának, szemet és elmét kápráztató. Nincs arra most hely, hogy felsoroljunk mindent amit hallottunk, a wikipedián mindenki utánajárhat a kecsuák, illetve a pre-kolumbiánus kori andoki népek történelmének. Szintén érdekes adat, hogy a kecsua nyelvet ma kb. 10 millióan beszélik, elosztva Ecuador, Peru, Bolivia es Chile között.

Mi történt még ebben az egy hónapban?
Életemben először homokdeszkáztam (na jó, ez erős túlzás), hegyet másztam, raftingoltam, mountain bike-oztam igaz downhill stílusban (ezt kétszer is, először a Chachanin, másodszor amikor a Szabi által említett kecsua ökodrómot és a közeli Salinas sógödreit látogattuk meg) és utolsó este megmaszíroztattam magam, hogy ellazuljanak az elmúlt hetekben számomra szokatlan mértékben igénybe vett izmaim.
Ettünk nádat, tengerimalacot, alpacát, kokát, szörnyű és kevésbé szörnyű helyi kekszeket (a pilótának a nyomába sem ér egyik sem), megtaláltuk a helyi Mária Rádiót, és az első karácsonyfát 5000 méteren, és igen, nemcsak a rajzfilmekben van, hogy egy macska oldalirányba ugrik ki egy ablakon.

Peru. "Látlak-e még valaha benneteket?"

Ádám, Lima

Hát ja, örökké nem eshet. Szerencsére nem is esik örökké, mert az esős hónapokon kívül van még 9 nem esős hónap, amikor is gyönyörű napos időben caplathat az ember fia hegynek fel és hegynek le a perui Cusco tartomány fenséges hegyei között.

Nekünk, kíváló időzítésünknek hála, a 12 hóból a 9 napos hónapon túli jutott. Mentségünkre legyen mondva, hogy így a Tűzföldön 0 helyett 5-10 fokban furikázhatunk Észak és Dél, Kelet és Nyugat irányába.

Az egész azzal kezdődött, hogy december 10. napjának hajnalán 3 óra 30 perckor Szabi telefonjának hangjára, mint tisztesen nevelt katonák ugrottunk ki az ágyból és vágtuk haptákba magunkat, várva ama busz érkezését, amely hivatott volt minket és még három másik vállalkozó kedvű, akkori ismereteink szerint ausztrál túristát a Camino Inca, vagyis az Inka ösvény kezdő mérföldkövéhez szállítani. És így is lett. A busz megérkezett, a három utitárs ausztrál volt, és mi már fel is vertük az országút porát, persze Peruról lévén szó, nem csak képletesen, hanem a valóságban is. Emellett felvertük még az út menti kóbor kutyákat, madarakat és persze az örök sztoikus lámákat is.

Reggeli Ollantaytambo városában, ami drága reggelijei mellett még egy igen szép és jó állapotban megmaradt kecsua romról is híres. Magam persze ismét mellőztem a reggelit, egyrészt mert nem voltam jól, másrészt, mert elnézve a Szabinak 9 solért (kb 720 Ft) adott 1, azaz egy zsemlét és némi vajat meg lekvárt... na, értitek.

A városból tovább zötyögtünk a Camino Inca kezdő pontjához, a 82-es km kőhöz. Itt a busz egy kis térre ürítette összegyűjtött utasait, majd sokat mondó gyorsasággal elrobogott ki tudja hová. Ahogy körülnéztünk a téren, alaposabban szemügyre vehettük utitársainkat, akikkel a következő négy napot tölteni fogjuk.
Az utaslista a következőkből állott:
- 1 hegyi vezető, név szerint Adolfo, röviden A.D., mint későbbi beszélgetéseinkből kiderült orvosi egyetemet másod éven otthagyó, de folytatni kívánó, egyetemen turisztika szakot végzett 27 éves lelkes fiatal, aki Peru egy dzsungelben lévő városából költözöttt Cuscoba. Az Inka ösvényt valamivel több, mint 5 óra alatt futotta le 17 évesen. Lelkes focista, Cusco helyi csapatát erősítette a maga idejében.
- 1 öt fős ausztrál család három tagja:

- Klive, az apa, foglalkozását tekintve az ausztrál vámhivatal munkatársa. Az ő sebes angolját, vagy ausztrálját még én is nehezen értettem. A túrát végig shortban tette meg. Volt, hogy már akkor fáztam, ha ránéztem...
- Sue, az anya, aki szintén az ausztrál kormány hivatalnok gárdáját erősíti, a bevándorlási ügyek környékén (ő később még jól jöhet, mint ismerős). Az ő angolja tisztán érthető volt, lévén angliai születésű illetőről van szó, aki csak 12 évesen költözött melegebb éghajlatra.
- Max, aki csak annyira volt Mad, mint amennyire egy mai átlagos 17 éves fiú, aki a szülei társaságában utazik egy hónapja, és még mindig töretlenül ellenáll az édes mama azon törekvésének, hogy a közös fotókon átölelhesse kicsiny kb. 185 centi magas fiát.

- 7 porter, azaz "magyarul" sherpa. Koruk az 55 évestől a 21 évesig terjedt, sebességük az ösvényen a miénk akár több mint háromszorosát is elérte. Mindezt úgy, hogy ők vitték: az összes sátrat (ez 5 darab), a három napi élelmet, egy közepes méretű gázpalackot, egy nagy méretű konyhát (eszközök, tányérok, stb.), a család ruháit, székeket, és még sok minden mást, átlagban fejenként 20-30kg terhet a háton. Róluk annyit kell még tudni, hogy a chef a főnökük, aki egy 25 éves fiatal egy Cusco környéki faluból. Mindannyian az ő ismerősei voltak, és nevetve töltöttek minden estét, hol a helyi népzenét hallgatva, hol pedig okos telefonról filmet nézegetve. Személyes Inka ösvény rekordjukat nem tudjuk, azt viszont igen, hogy idén a leggyorsabb porter 3 óra 45 perc alatt tette meg azt a távot, amit mi 3 nap alatt tervezünk legyűrni, és aminek kezdő pontja 2700 méter a tengerszint felett, legmagasabb pontja pedig 4200 méter, és összeségében is 42km hosszú. Ehhez a teljesítményhez használt felszerelés, ahogy a 3 napban elnéztük, nem áll másból mint: egy rövid ujjú póló, esetleg egy kis széldzseki, egy short és egy kis kinai kinézetű teremcipő, illetve az idősebbek esetében a helyi szandál megfelelője, ami igen emlékeztet egy jól megvarrt sarura. Utóbbi esetben persze zokni nélkül megy a cipekedés a saccperkábé 5-10 fokban. Eső esetén mindez kiegészül egy a fej és a hátizsák fölé tartott nejlon lepedővel.

- végezetül Szabolcs és én, a porterkhez képest spéci túrabakancsban, túranadrág, túrapolár, softshell dzseki, profi hálózsákok, és sorolhatnám. Fejenként kb. 5-6 kilós hátizsák. Szégyen...

13 fős kompániánk reggel fél nyolc körül vágott neki az útnak, aminek célja aznapra egy 1000 méteres emelkedés, nagyjából 15 km-nyi össztávval. Utunk ezen szakasza egy kellemes folyó menti völgyben eső nélkül, majd a Wayllabamba nevű kis faluban (inka rom balról, hegyek jobbról) elköltött ebédet követően esőben telt. Az ebéd utáni szakasz távolságra nem volt hsszú, kb 4-5 km, de itt tudtuk le az 1000 méteres szintkülönbséget, és ez a zuhogó esővel nehezítve megelehetősen igénybe vette az amúgy edzettnek hitt (pfft, Chachani, Colca) izmainkat. A szálláshelyre érkezvén, ahol már felvert sátrak fogadtak minket, nem is maradt erőnk túl sok mindenre. Kicsit beszélgettünk AD-vel meg Sue-ékkal, illetve egy másik négy fős csapattal (egy svéd és egy costa rica-i házaspárral), majd a vacsorát követően (zöldségleves, és két féle főétel, majd az elmaradhatatlan coca tea) húztunk is be a sátorba aludni.

A panoráma azért nem volt rossz:

Másnap reggel 5.30-kor újfent egy kis coca teával ébresztettek minket, majd egy meglepő módon palacsintát (!!!) és az elmaradhatatlan eper lekvárt is felvonultató reggelit követően nekivágtunk az út legnehezebbnek mondott szakaszának, az átkelésnek a Halott Asszony Hágóján. Hah! A hágó 4200 méteren található, amit én megspékeltem pár tíz méterrel, hogy gyakorolhassam a Chachanin elsajátított magashegyi anyagcsere-folyamatokat. Ez volt az a pont, ahol elhatároztam, hogy lemondok a coca tea fogyasztásáról, mert bár a szervezetnek jót tesz ebben a magasságban, az emésztés elősegítésére, amit igen sokszor emlegettek, mint jótékony hatást, abszolúte de semmilyen formában nem volt szükségem. Köszönöm szépen, ez most rendesen működik, kérem.
A hágó volt az a pont egyébként, ahol először észleltük, hogy naponta 500 ember vág neki az ösvénynek. Amíg mi pihegtünk, egymást érték a porterek csoportjai, akik jóformán egy 5 perces kis megállást leszámítva, megállíthatatlanul, és számolatlan áradatban hagyták maguk mögött a hágó magasát.Ezen a napon is persze kisebb megszakításokkal, de folyamatosan esett, egészen a szállásul szolgáló táborba történt megérkezést követő 60 percig. Eme 60 percet a női wc eresze alatt töltöttük Szabival, amit csak a dolgukat intézni igyekvő hölgyek kérdései, mint pl. "Ez a női wc, ugye?" tettek színessé. Az eső elálltával Szabi pózolt lámával.

A harmadik nap volt távra a legrövidebb, viszont ezen a napon két nagyobb romot is megnéztünk, és AD adott egy kis történelemórát a kecsua birodalom, vagyis a Tawantinsuyu történelméből, hitvilágából, és felépítéséről. Erről majd adott esetben egy Perut összefoglaló blogban bővebben fogunk írni.
A megtekintett romok közül ki kell emelnünk Winaywaynát, ami egy igazán lenyűgöző terasz és épületegyüttes, csecse kis vizeséssel a szomszédban. Persze ezen a napon is esett.

Egy korainak tervezett lefekvést követően, egy még koraibb kelés követett, hajnali 3 órakor. Ennek oka, hogy előkelő helyet szerezhessünk magunknak az aznapi "Fel a Machu Picchura" futamra. Mivel nem voltam éhes, ejtettem a reggelit, és idejekorán indulva a rajtvonalhoz, pole pozíciót szereztem kicsiny csapatunknak. A városba, illetve a Nap Kapujához vezető ösvényt reggel 5.30-kor nyitják ki, és ekkor indul a vágta, hogy ki lesz aki elsőnek ér fel és fotózhatja le a még túristátlan várost, illetve kaphatja el a napfelkelte csodásan melengető sugarait.
A pole pozíció megszerzését követően illőnek tartottam, hogy befutónak is első legyek, ami szerencsére(?) sikerült is. Ez azt jelentette, hogy elsőnek értem fel az aznapra szabadnapot kapott Nap kapujához. A Nap feladatát Köd és Eső testvérek vették át aznapra, így elsőként tekinthettem le a várost és minden egyebet is elborítő ködre és esőre. Szabiék kb. 15 perccel később érkeztek meg, és ekkor el is indultunk a köd felé, ami egy 45 perces ereszkedést követően végül is felfedte magát a várost.

Mivel igen erősen esett és zuhogott, és zuhogott és esett AD kénytelen volt a rövidített változatott adni a város történetéből, illetve igencsak kapkodtuk csülkeinket, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbbet láthassuk az egyébként csodás városból. Ekkorra már mindenünk átázott, beleértve spéci kis bakancsainkat is, waxolás ide vagy oda. Két órás ázást követően feladtuk a harcot az elemekkel, és lebuszoztunk a hegy tövében lévő Aguas Calientes nevű városkába, ami a közelben lévő melegvizű forrásokról kapta a nevét.
Átfagyva bár, de törve nem, felkerestük eme vizeket, és egy órányi 38 fokos vízben való ücsörgést követően jól eső érzéssel indultunk vonatunk felé, amely festői tájakon haladva át, visszavitt minket Ollantaytambo városába, ezzel véget vetve négy napos kirándulásunkak. A vonatút allatt hét ágra sütött ránk a Napocska, bizonyítva, hogy örökké nem eshet.

Adam, Cusco

" - Szerintem lekoptak, szerinted is?
- Szerintem nem!
- Szerintem sem..."

Egyszer fent, egyszer lent, tartja az örökzöld népi bölcsesség, és nincs ez másképp a hegyek világában sem, csakhogy én is hozzátegyek valamit az emberiség évezredes tudásához... Szóval a Chachani megmászása után a következő célpontunk a világ legmélyebb természetes mélyedése, a Colca kanyon volt, ami persze hol máshol lenne, mint Peruban. Ez mind szép és jó, csak persze nem igaz, mert a "mihez képest, és a mennyi az annyi" matekversenyben az utóbbi időben a Colca kanyon alúlmaradt a szintén Peruban található Cotahuasi kanyonnal szemben. Ettől még a Colca egy dobogós kanyon, nagyjából kétszer olyan mély, mint a Grand kanyon, ami persze szintén tök mindegy, a lényeg, hogy nagyon szép, és a Rámszakadékon edződött lelkivilágunknak igencsak meglepő látvány (szerzői megjegyzés: a Rámszakadék szerintem továbbra is nagyon a helyén van, csak a méreteket akartam érzékeltetni).

Mivel a Chachaniból leereszkedve Arequipában kiderült, hogy három napon belül jelenésünk van egy előre leszervezett Machu Pichu túra miatt Cuzcoban, ezért túl sok mozgásterünk nem maradt, néhány óra alvás után, hajnal háromkor ismét rá kellett állni a flaszterra, és elindulni a kanyon felé. Komfortérzetünket jelentősen növelte, hogy Arequipában aznap egyáltalán nem volt víz, így a hegyen felnyalt összes port némi ásványvízzel, cicamosdásos technikával próbáltuk meg eltávolítani. Na azért túl nagy alaposságot nem kell feltételezni.

A kanyonba lehet egy, két, és három napos vezetett túrákra menni, de mivel ezt mindenki, aki már megjárta, feleslegesnek tartotta, így mi is úgy döntöttünk, hogy saját szakállunkra fogjuk bebarangolni. Mindössze az odajutás erejéig csatlakoztunk egy szervezett csoporthoz, amely hajnal fél négykor indult. Ennek az odajutásnak része volt egy rövid megálló a kanyon peremének egy olyan pontján, ahol elvileg garantált a kondor látás, vagy inkább nézés. Ugyanis akkora köd volt, hogy a tőlünk húsz méterre legelésző szamárnak is csak a kontúrja látszott. Így mi néztünk buzgón, de a kondorok csak nem akartak körvonalazódni, pedig elvileg pont ezekben a reggeli órákban a kanyonból felszálló meleg levegőt kihasználva vitorlázgatva vadásznak. A kondor nemlátás hamar befejeződött, és a busz reggel kilencre elérte Cabanacondet, a falut, ahonnét a túrák indulni szoktak.

Az önjáró barangolást annyival megfejeltük, hogy mivel az elmúlt két hétben Ádámmal nullahuszonnégyben együtt utaztunk, kiutaltunk magunknak egy kis szabadságot, és az ellenkező irányban indultunk neki a kanyonnak, mondván mindkettőnknek jót tesz egy kis magány. Szóval Ádám balra el, én pedig jobbra, amúgy ugyanazt az útvonalat jártuk be, csak ellenkező irányból, persze tájékozódástechnikai nehézségek miatt nem sikerült az út közepén összefutni. Én rögtön lefelé ereszkedtem a kanyonba, hogy egy ezer méteres szintkülönbséget megtéve egy oázisba érkezzek meg ebédre. Útközben még összefutottam néhány emberrel, de legtovább a kanyon ingyenes szolgáltatásának tekinthető kóbor kutya társaságot élvezhettem. Az oázis tényleg pálmafás, medencés, ahogy azt el kell képzelni, bár erről Ádám tudna többet mesélni, mert ő ott is aludt. Én életem első alpaca ebédjének elfogyasztása után tovább áltam (vegetarianizmusom bukásáról majd később).

Elindultam a kanyon másik oldalán felfelé, hogy a szakadó esőben végigcaplatva jó négy órányi út után megérkezzek Llahuarba, ahol egy idősebb néni vezet egy bambusznád kunyhókból álló, termálvizes medencékkel megnehezített szállást. Mivel itt december elsejével óramű pontossággal megérkezett az esős évszak, ami délutántól késő estig jobbára non-stop esőzést jelent, ezért a termál medencében is zuhogó esőben ültem, de még így is jól esett a Chachani óta hurcibált portól végérvényesen megvállni. Az esős évszakra való tekintettel a túrázók száma igencsak megcsappant, a néni szállásán mindössze hárman voltunk, egy francia lány és egy olasz srác, akik egy hetet terveztek a kanyonban tölteni, és kicsit hülyének is néztek, amikor kiderült, hogy én a jelentős részét két nap alatt lenyomom. Kicsit beszélgettünk a nénivel, betoltuk a vacsorát és az intenzív masírozások, és kevés alvás eredménye képen, én már nyolckor kivontam magam a forgalomból. Másnap reggel miután betoltam a néni teljesen magyar koppintású palacsintáját, nekiindultam visszamászni az ezer méteres szintkülönbséget. Ez távban nem jelent túl sokat, ennek megfelelően viszont meredekségben igen. A saját tempómban, néha kicsit ücsörögve, négy óra alatt sikerült leküzdeni a távot, ami gyönyörű helyeken vezetett, és mivel mindössze két csoporttal találkoztam szembe jövet, pont azt adta, amit akartam, egy kis nyugit. Az már csak hab volt a tortán, hogy láttam egy igencsak nagy testű madarat, amit rögtön elláttam a megfelelő kondor bélyegzővel.

Ádámmal ugyanabban a faluban találkoztunk, ahol elválltunk, neki is nagyon tetszett a kanyon, amit megspékeltünk még egy ebéddel egy helyi kis kifőzdében, és a helyi távolsági járattal visszaindultunk Arequipába. Nekem személy szerint ez a kanyon túra jobban bejött, mint a hatezres Chachani, mert lehetett élvezni a tájat, saját tempómban kóvályogni, és nem kellett állandóan küzdeni az elemekkel.

Mivel ezután a túra után még egy napot töltöttünk Arequipában, főképp ügyintézéssel, pl: elhagyott póló és alsógatya pótlása, és utána végképp elhagytuk a várost (aki akarja ide behelyettesítheti Miskolcot is), hogy a Peruban hátralévő időnket Cuzcoban töltsük, ezért érdemes néhány szóban megemlékezni Arequipáról, magáról a városról is. Az eddigi perui tapasztalataink szerint ez a legélhetőbb város, már ami az európai szemeinket illeti, de minden bizonnyal kilóg a perui mezőnyből. Persze ugyanúgy megvannak a bódés, kis kőházas szegénynegyedek a város körül végeláthatatlanul, amit főképp akkor érzékeltünk, amikor biciklivel keresztülmentünk ezeken. Viszont a történelmi centrum nagyon hangulatos, meglepően tiszta és karbantartott. És a 2300on fekvő városból majdnem mindenhonnan látszik a fölé magasodó három majdnem hatezres csúcs, sokszor hóval borítva. Ezek közül az egyik a Misti, amely még mindig aktív, bár utoljárra az inka időkben tört ki.

És ez át is vezet a város egyik kultúrális nevezetességéhez, Juanitához, a 90es években megtalált inka kislány múmiáját bemutató tárlathoz. Ugyanis az inkák néhány gyereket kifejezetten arra neveltek, hogy az Andok jelentős részét felölelő birodalmukban aktív vulkánok kitörése esetén, ezek közül a gyerekek közül egyet kiválasztva a hegyhez közel feláldozva megbékítsék az adott hegy istenét. Az egyik ilyen gyerekáldozat volt Juanita, akinek történetén keresztül némileg be lehetett látni ebbe a világba. A tárlat annyira nem érdekes, Juanitát is csak egy sötétüveges fagyasztóban lehet megnézni, nyilván szobahőmérsékleten nem túl sokáig érdekelne... Viszont a tárlathoz kapcsolódó idegenvezetés sok érdekes dolgot ismertetett az inka kultúráról, hitvilágról és az ezek szerves részét alkotó gyermekáldozatokról, amelyek közül minden bizonnyal még sok felderítetlen fekszik az Andok egyes csúcsain. Érdekes belegondolni, hogy míg mi majdnem profi cucokkal, szervezett körülmények között, addig ők papucsban, poncsóban, fedetlen lábszárral, szinte ismeretlenül mászták meg ezeket a hegyeket, hát ehhez tényleg hinni kellett valamiben...

A város másik kiemelkedő nevezetessége (van sok, de mi szubjektíven ezt a kettőt értékeltük legjobbnak), a Santa Catalina apáca kolostor, amely az 1500as évek végétől működő, szinte "város a városban" jellegű intézmény Arequipa közepén. Architektúrálisan is érdekes, zegzugos utcácskáival, külön kialakított piacterével, csatorna hálozatával, illetve a története, és egykori működése se semmi. A gazdag spanyol családok ide adták másodszülött gyermeküket, persze csak amennyiben lányra sikeredett, úgy, hogy a kolostoron belül vásároltak neki egy házat, természetesen az összeggel egyenes arányban álló méretűt, ahol a leány szolgálókkal kiegészítve élhette életét majdnem krisztusi szegénységeben, amibe időnként a kornak megfelelő szoftos bulik, azaz zenés-táncos mulatságok is belefértek. Persze én még így sem szívesen születtem volna egy ilyen gazdag spanyol családba másodszülött lánynak, de azért el tudok képzelni ennél keményebb életet. Ezzel az egyházi vezetés is így volt, és az 1800as évek közepén egyszercsak odacsapott, helyreállítva az eredeti rendi elveket, megszűntetve a kolostoron belüli magánvagyont, illetve az összes egyéb "zavaró" tényezőt. A kolostor azóta is így működik, bár már kisebb méretekben, mert néhány évtizede megnyitották a turizmus előtt, és azóta a rendi élet egy újabb építésű területre szorult vissza kisebb méretekben.

Összefoglalva Arequipa és környéke mind megnézésére, mind esetleges emmigrálásra melegen ajánlott, általunk.

Szabi, Cuzco

"Ábrándozás, Butch, abban vagy te nagy..."

Amikor nyár elején az út ötlete konkretizálódott, akkor ezzel nagyjából egyidőben abban is megegyeztünk, hogy ha a perui drogpiaci helyzetnek köszönhetően nem sikerül nehezebb helyzetbe kerülnünk, akkor ezt Peru természeti adottságait kihasználva próbáljuk megoldani. Errefelé több kiváló lehetőség is adódik, és mivel mindketten híresen vastag hegymászó múlttal rendelkezünk, kitűnő választásnak ígérkezett a világ egyik legkönnyebben elérhető hatezresének nevezett Chachani hegy, amely Arequipa fölött magasodik. A városban több utazási iroda is szervez két napos túrákat önsorsrontó túristáknak, úgyhogy a fokozott szülői ellennyomás ellenére is úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz...

Mivel a korai fűbe harapás nem volt konkrét cél, ezért az aklimatizáció oltárán is áldoztunk némi időt, ennek része volt a három napos kiruccanás a négyezer környéki Titicaca tóhoz, illetve az arequipai hostelben kiszúrtuk, hogy vannak egynapos mountainbike-os túrák is a hegyre, amelyek keretében 4700 méteren kiteszik az embert, és utána döngethet lefelé. Ezért visszatérve a tótól rögtön másnap be is neveztünk egy ilyenre. Reggel összegereblyéztek minket a hostelben, és két német kislánnyal és egy svájci sráccal egyetemben, egy bringákkal felszerelt jeepel felvittek a megfelelő magasságba. Tito nevű túravezetőnk állítása szerint ez 4500 méter volt, másnap azonban lelepleződött a dél-amerikai nagyvonalúság, miszerint a négyezret karcolgattuk valószinüleg alulról. Végülis mindegy volt a magasság, a lényeg, hogy megfelelő Mad Max-es védőfelszerelésekbe beöltözve, elindultunk lefelé. Az instrukció mindössze annyi volt, hogy az első féket csak nagy gáz esetén húzzuk, ha pedig homokos részhez érünk, akkor lehetőleg egyiket se... Így jól kiokosodva, a túravezető előről, a jeep pedig hátulról kisért minket, összegyűjtve az esetleges lepattanókat. Nagyjából háromezer méterig köves, időnként homokos úton döngettünk, ki-ki a saját izlésének megfelelő tempóban. Nekem kettőt sikerült perecelnem, egy homokos rész, illetve egy gödör áldozata lettem, Ádám egyből megúszta. Egyikőnknek sem lett semmi baja, az útitársak produkáltak mindössze néhány defektet. Az egész túra néhány órát tartott, az aklimatizációhoz vajmi kevés hozzáadott értéke volt, viszont a megfelelő vidámparki élményt nyújtotta.

Másnap viszont nekiindultunk az igazi megmérettetésnek, előtte igencsak ellentmondó véleményeket hallottunk, volt aki szerint semmi extra, csak felgyalogolsz, oszt kész... viszont akadtak olyanok is, akik utólag is inkább húzták a szájukat, szóval nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk. A nap úgy kezdődött, hogy a túrát szervező irodában ellenőrizték mindenkinek a felszerelését, mivel az "muy importante"! Az én szuper széldzsekim láttán egy halvány mosoly jelent meg a túravezető szája szélén, majd rögtön rám sózott egy 1960-as north face pufi dzsekit, amin pedig mi derültünk jókat. Ádám is kapott frankó kabátot, jutott még nekünk kesztyű, viszont a hálózsákjaink, átmentek a rostán, azzal a felkiálltással, hogy majd jól felöltözünk éjszakára. Mivel tudtuk, hogy az éjszaka maximum néhány órából fog állni, ezért ezen könnyen túlléptünk.

A csapat hét főből állt, egy túravezetőn, és az asszisztensén kívül még három chilei unta meg az életét. Volt egy fiatal pár, és a lánynak egy rokona, egy idősebb fickó. Szimpatikusak voltak mindannyian, bár meglepő módon az én spanyol tudásom messze felülmúlta az ő angol tudásukat, így a kommunikáció messze állt a gördülékenytől, és a chilei spanyol sokkal gyorsabb, mint a perui, így a túravezetővel sokkal jobban megértettem magam, mint a chileikkel. Ádám kommunikációs elszigeteltségén pedig ilyenformán tényleg csak a végtagjai segítettek.Első nap felvittek minket ötezer méterre, ahol rögtön összefutottunk egy előző csapattal, akiknek sokat sejtetően lógott az orra, az erős hófúvásnak köszönhetően mindegyikőjük lepattant a megmérettetésről. Hát jó, most már mindegy, így elindultunk az 5200 méteren fekvő alaptáborhoz, ami egy jó másfél órás gyaloglással meglett. Az alaptábor egy kisebb platón, nagyjából szélvédett helyen felállított sátrakból, és kövekből kirakott pottyantós wécékből állt. Délután mindenki saját szakállára sétálgatott a holdbéli tájakon, majd ötkor vacsora, zacskós leves, némi konzerv hallal megszínezett spagettivel, viszont olyan éhesek voltunk, hogy megállapítottuk: ez eddig benne volt a perui top ötben. Lévén 5200on nem túl vastag az esti program kínálat, és másnap korai kelés, ezért vacsora után rögtön takarodó volt. Előre felkészítettek minket, hogy minden bizonnyal a magasság miatt igen keveset fogunk aludni. Ennek ellenére a konstans fázástól eltekintve néha még horkolni is sikerült, bár a sátoron kopogó hóesés, és az egerek és patkányok állandó matatása a kint hagyott evőeszközökkel nem sokat segített a mélyalvási fázisok megközelítésében.

Másnap hajnalban egykor kelés. Az éjszakának nevezhető egy-két órában leesett majdnem tíz centi hó, ami nem volt túl jó hír, viszont legalább hajnalra elállt. Némi lekváros kifli elfogyasztása után már menetkészek is voltunk, sokat nem kellett bíbelődni az összeszedelőzködéssel, mert én gyakorlatilag teljes menetfelszerelésben aludtam, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy pizsamában másztam hegyet. Az indulásra a chilei lány és az időseb fickó a magasságnak köszönhetően kicsit megreccsent, úgyhogy ők inkább a maradás mellett döntöttek, így a két vezetővel együtt már csak öten indultunk útnak. Végig cikk-cakkban emelkedtünk, fél óránként megállóval. A túra előtt meglehetősen tartottunk a ritka levegőtől, viszont végül a hó komolyabb problémát okozott. Az állandó csúszkálgatás és az erős hóátfúvások jobban megnehezítették az utat. Én próbáltam végig arra koncentrálni, hogy közvetlenül a vezetők mögött maradva az ő nyomukba lépjek, így ezzel a monotonitással nagyjából sikerült kizárni az egyéb zavaró tényezőket. Az azért mindenképp jól jött, amikor 5700 környékén a chilei srác, Rodrigo zsebéből előkerült némi coca levél, amiből mindenki gyűrögetett magának egy kis rágcsálnivalót, hogy volt-e hatása, azt így utólag nem tudom egyértelműen megmodnani, de meglepően jó íze volt. Fél hat körül elkezdett világosodni, ami nagyon sokat adott a közérzethez, mert addigra már olyan erős hófúvások voltak, hogy komolyan megkérdőjeleztem az éppelméjűségünket, bár a vezetőink szerint az elmúlt napok után szerencsénk volt az idővel, hogy épp nem esett a hó, csak a földről kavarta fel a szél. Itt jegyezném meg, hogy amíg mi a nyomukban lihegve kullogtunk, addig ők végig beszélgettek, no comment...

Fél hétre értük el a 6057 méteren fekvő csúcsot, amit én egy néhány perc alatt kivitelezett touch down-hoz hasonlítanék, mert két fénykép, és egy gratuláció után rögtön menekültünk lefelé, olyan erős volt a szél. Némi ereszkedés után, egy szélvédett helyen megálltunk pihenni, ahonnét már jobban lehetett élvezni a kilátást, gyönyörű volt a felhők felett nézni a többi csúcsot. A lefelé út egészen szórakoztató volt, a hó és kőtörmelékeken sarokkal szánkóztunk lefelé, így a felfelé tartó eröltetett öt órás utat, alig másfél óra alatt tettük meg. És ebbe még az is belefért, hogy Ádám megkísérelte megdönteni az amatőr magashegyi anyagcserélés rekordját 5700on, hogy ezt jegyezni fogja-e a guiness, azt sajnos nem tudjuk, de az én 4800-asomat biztosan kenterbe vágta... elnézést a gyengébb idegzetűektől, ezt a kis szösszenetet V.K.Kriszti kommentelőnk kedvéért szúrtam be, mert úgy tűnik az ő figyelmét ilyenekkel lehet fenntartani, no Kriszti? :)

Az alaptáborban némi kóválygás után összecuccoltunk, és elindultunk visszafelé. Mivel a négykerékmeghajtású jeep, néhány meghajtása feladta, és ötezerre nem tudott feljönni, ezért még két órát kellett lejebb ereszkedni, ami a napsütében, a csúcs után balzsam volt a léleknek. Még ezzel a kis csúszással is, délutánra már vissza is értünk Arequipába.

Annak ellenére, hogy jó érzés volt feljutni ilyen magassába, és teljesíteni egy ilyen túrát, azt mindketten megállapítottuk, hogy most már értjük, mért nem lettünk hegymászók...

Szabi, Arequipa