Hát ja, örökké nem eshet. Szerencsére nem is esik örökké, mert az esős hónapokon kívül van még 9 nem esős hónap, amikor is gyönyörű napos időben caplathat az ember fia hegynek fel és hegynek le a perui Cusco tartomány fenséges hegyei között.

Nekünk, kíváló időzítésünknek hála, a 12 hóból a 9 napos hónapon túli jutott. Mentségünkre legyen mondva, hogy így a Tűzföldön 0 helyett 5-10 fokban furikázhatunk Észak és Dél, Kelet és Nyugat irányába.

Az egész azzal kezdődött, hogy december 10. napjának hajnalán 3 óra 30 perckor Szabi telefonjának hangjára, mint tisztesen nevelt katonák ugrottunk ki az ágyból és vágtuk haptákba magunkat, várva ama busz érkezését, amely hivatott volt minket és még három másik vállalkozó kedvű, akkori ismereteink szerint ausztrál túristát a Camino Inca, vagyis az Inka ösvény kezdő mérföldkövéhez szállítani. És így is lett. A busz megérkezett, a három utitárs ausztrál volt, és mi már fel is vertük az országút porát, persze Peruról lévén szó, nem csak képletesen, hanem a valóságban is. Emellett felvertük még az út menti kóbor kutyákat, madarakat és persze az örök sztoikus lámákat is.

Reggeli Ollantaytambo városában, ami drága reggelijei mellett még egy igen szép és jó állapotban megmaradt kecsua romról is híres. Magam persze ismét mellőztem a reggelit, egyrészt mert nem voltam jól, másrészt, mert elnézve a Szabinak 9 solért (kb 720 Ft) adott 1, azaz egy zsemlét és némi vajat meg lekvárt... na, értitek.

A városból tovább zötyögtünk a Camino Inca kezdő pontjához, a 82-es km kőhöz. Itt a busz egy kis térre ürítette összegyűjtött utasait, majd sokat mondó gyorsasággal elrobogott ki tudja hová. Ahogy körülnéztünk a téren, alaposabban szemügyre vehettük utitársainkat, akikkel a következő négy napot tölteni fogjuk.
Az utaslista a következőkből állott:
- 1 hegyi vezető, név szerint Adolfo, röviden A.D., mint későbbi beszélgetéseinkből kiderült orvosi egyetemet másod éven otthagyó, de folytatni kívánó, egyetemen turisztika szakot végzett 27 éves lelkes fiatal, aki Peru egy dzsungelben lévő városából költözöttt Cuscoba. Az Inka ösvényt valamivel több, mint 5 óra alatt futotta le 17 évesen. Lelkes focista, Cusco helyi csapatát erősítette a maga idejében.
- 1 öt fős ausztrál család három tagja:

- Klive, az apa, foglalkozását tekintve az ausztrál vámhivatal munkatársa. Az ő sebes angolját, vagy ausztrálját még én is nehezen értettem. A túrát végig shortban tette meg. Volt, hogy már akkor fáztam, ha ránéztem...
- Sue, az anya, aki szintén az ausztrál kormány hivatalnok gárdáját erősíti, a bevándorlási ügyek környékén (ő később még jól jöhet, mint ismerős). Az ő angolja tisztán érthető volt, lévén angliai születésű illetőről van szó, aki csak 12 évesen költözött melegebb éghajlatra.
- Max, aki csak annyira volt Mad, mint amennyire egy mai átlagos 17 éves fiú, aki a szülei társaságában utazik egy hónapja, és még mindig töretlenül ellenáll az édes mama azon törekvésének, hogy a közös fotókon átölelhesse kicsiny kb. 185 centi magas fiát.

- 7 porter, azaz "magyarul" sherpa. Koruk az 55 évestől a 21 évesig terjedt, sebességük az ösvényen a miénk akár több mint háromszorosát is elérte. Mindezt úgy, hogy ők vitték: az összes sátrat (ez 5 darab), a három napi élelmet, egy közepes méretű gázpalackot, egy nagy méretű konyhát (eszközök, tányérok, stb.), a család ruháit, székeket, és még sok minden mást, átlagban fejenként 20-30kg terhet a háton. Róluk annyit kell még tudni, hogy a chef a főnökük, aki egy 25 éves fiatal egy Cusco környéki faluból. Mindannyian az ő ismerősei voltak, és nevetve töltöttek minden estét, hol a helyi népzenét hallgatva, hol pedig okos telefonról filmet nézegetve. Személyes Inka ösvény rekordjukat nem tudjuk, azt viszont igen, hogy idén a leggyorsabb porter 3 óra 45 perc alatt tette meg azt a távot, amit mi 3 nap alatt tervezünk legyűrni, és aminek kezdő pontja 2700 méter a tengerszint felett, legmagasabb pontja pedig 4200 méter, és összeségében is 42km hosszú. Ehhez a teljesítményhez használt felszerelés, ahogy a 3 napban elnéztük, nem áll másból mint: egy rövid ujjú póló, esetleg egy kis széldzseki, egy short és egy kis kinai kinézetű teremcipő, illetve az idősebbek esetében a helyi szandál megfelelője, ami igen emlékeztet egy jól megvarrt sarura. Utóbbi esetben persze zokni nélkül megy a cipekedés a saccperkábé 5-10 fokban. Eső esetén mindez kiegészül egy a fej és a hátizsák fölé tartott nejlon lepedővel.

- végezetül Szabolcs és én, a porterkhez képest spéci túrabakancsban, túranadrág, túrapolár, softshell dzseki, profi hálózsákok, és sorolhatnám. Fejenként kb. 5-6 kilós hátizsák. Szégyen...

13 fős kompániánk reggel fél nyolc körül vágott neki az útnak, aminek célja aznapra egy 1000 méteres emelkedés, nagyjából 15 km-nyi össztávval. Utunk ezen szakasza egy kellemes folyó menti völgyben eső nélkül, majd a Wayllabamba nevű kis faluban (inka rom balról, hegyek jobbról) elköltött ebédet követően esőben telt. Az ebéd utáni szakasz távolságra nem volt hsszú, kb 4-5 km, de itt tudtuk le az 1000 méteres szintkülönbséget, és ez a zuhogó esővel nehezítve megelehetősen igénybe vette az amúgy edzettnek hitt (pfft, Chachani, Colca) izmainkat. A szálláshelyre érkezvén, ahol már felvert sátrak fogadtak minket, nem is maradt erőnk túl sok mindenre. Kicsit beszélgettünk AD-vel meg Sue-ékkal, illetve egy másik négy fős csapattal (egy svéd és egy costa rica-i házaspárral), majd a vacsorát követően (zöldségleves, és két féle főétel, majd az elmaradhatatlan coca tea) húztunk is be a sátorba aludni.

A panoráma azért nem volt rossz:

Másnap reggel 5.30-kor újfent egy kis coca teával ébresztettek minket, majd egy meglepő módon palacsintát (!!!) és az elmaradhatatlan eper lekvárt is felvonultató reggelit követően nekivágtunk az út legnehezebbnek mondott szakaszának, az átkelésnek a Halott Asszony Hágóján. Hah! A hágó 4200 méteren található, amit én megspékeltem pár tíz méterrel, hogy gyakorolhassam a Chachanin elsajátított magashegyi anyagcsere-folyamatokat. Ez volt az a pont, ahol elhatároztam, hogy lemondok a coca tea fogyasztásáról, mert bár a szervezetnek jót tesz ebben a magasságban, az emésztés elősegítésére, amit igen sokszor emlegettek, mint jótékony hatást, abszolúte de semmilyen formában nem volt szükségem. Köszönöm szépen, ez most rendesen működik, kérem.
A hágó volt az a pont egyébként, ahol először észleltük, hogy naponta 500 ember vág neki az ösvénynek. Amíg mi pihegtünk, egymást érték a porterek csoportjai, akik jóformán egy 5 perces kis megállást leszámítva, megállíthatatlanul, és számolatlan áradatban hagyták maguk mögött a hágó magasát.Ezen a napon is persze kisebb megszakításokkal, de folyamatosan esett, egészen a szállásul szolgáló táborba történt megérkezést követő 60 percig. Eme 60 percet a női wc eresze alatt töltöttük Szabival, amit csak a dolgukat intézni igyekvő hölgyek kérdései, mint pl. "Ez a női wc, ugye?" tettek színessé. Az eső elálltával Szabi pózolt lámával.

A harmadik nap volt távra a legrövidebb, viszont ezen a napon két nagyobb romot is megnéztünk, és AD adott egy kis történelemórát a kecsua birodalom, vagyis a Tawantinsuyu történelméből, hitvilágából, és felépítéséről. Erről majd adott esetben egy Perut összefoglaló blogban bővebben fogunk írni.
A megtekintett romok közül ki kell emelnünk Winaywaynát, ami egy igazán lenyűgöző terasz és épületegyüttes, csecse kis vizeséssel a szomszédban. Persze ezen a napon is esett.

Egy korainak tervezett lefekvést követően, egy még koraibb kelés követett, hajnali 3 órakor. Ennek oka, hogy előkelő helyet szerezhessünk magunknak az aznapi "Fel a Machu Picchura" futamra. Mivel nem voltam éhes, ejtettem a reggelit, és idejekorán indulva a rajtvonalhoz, pole pozíciót szereztem kicsiny csapatunknak. A városba, illetve a Nap Kapujához vezető ösvényt reggel 5.30-kor nyitják ki, és ekkor indul a vágta, hogy ki lesz aki elsőnek ér fel és fotózhatja le a még túristátlan várost, illetve kaphatja el a napfelkelte csodásan melengető sugarait.
A pole pozíció megszerzését követően illőnek tartottam, hogy befutónak is első legyek, ami szerencsére(?) sikerült is. Ez azt jelentette, hogy elsőnek értem fel az aznapra szabadnapot kapott Nap kapujához. A Nap feladatát Köd és Eső testvérek vették át aznapra, így elsőként tekinthettem le a várost és minden egyebet is elborítő ködre és esőre. Szabiék kb. 15 perccel később érkeztek meg, és ekkor el is indultunk a köd felé, ami egy 45 perces ereszkedést követően végül is felfedte magát a várost.

Mivel igen erősen esett és zuhogott, és zuhogott és esett AD kénytelen volt a rövidített változatott adni a város történetéből, illetve igencsak kapkodtuk csülkeinket, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbbet láthassuk az egyébként csodás városból. Ekkorra már mindenünk átázott, beleértve spéci kis bakancsainkat is, waxolás ide vagy oda. Két órás ázást követően feladtuk a harcot az elemekkel, és lebuszoztunk a hegy tövében lévő Aguas Calientes nevű városkába, ami a közelben lévő melegvizű forrásokról kapta a nevét.
Átfagyva bár, de törve nem, felkerestük eme vizeket, és egy órányi 38 fokos vízben való ücsörgést követően jól eső érzéssel indultunk vonatunk felé, amely festői tájakon haladva át, visszavitt minket Ollantaytambo városába, ezzel véget vetve négy napos kirándulásunkak. A vonatút allatt hét ágra sütött ránk a Napocska, bizonyítva, hogy örökké nem eshet.

Adam, Cusco