"Mi a titka a szerencsédnek?

Az ima..."

Limát elhagyva dél felé, a Panamericana orszáúton Ica felé vettük az irányt busszal, szerencsére ránk sózták az emeleti első helyet, így zavartalanul lehetett bambulni. Kiérve Limából kietlen kő és homoksivatag jellegű tájakon vitt az út, néha az óceán mellett, zöldet erre felé nem sokat látni, ami nem a modern ember műve, úgyhogy elgondolkodtató a több ezer évvel ezelőtti kultúrák hogy tudtak itt fent maradni, végülis valahogy megoldották, csak aztán jöttek a spanyolok... A Limát ellepő köd kezdett feloszlani, és a nap is kisütött, amit időnként a sivatagból érkező homokátfújások zavartak csak meg. Néhány órás út után megérkeztünk Icaba, ami méreteit tekintve jelentősen elmarad Limától, mégis egy nagyobb városnak számít, bár a szokásos Plaza de Armas nevű főtérről (otthoni köztér elnevezési trendekkel párhuzamba állítva egy jó Petőfi Sándor utca) néhány perces sétával megtekinthető minden, ami arra érdemes. Icat a Lonely Planet is úgy említi, hogy érdemes az ingóságainkra végig kiemelten figyelni, ebből nekünk mindössze annyi jött le, hogy a hostel melletti sarkon feszítő Szent Mihály arkangyal is be van kalickázva, és valószinüleg nem azért, mert önszántából kereket oldana.

Másik dolog, amivel Ica elnyerte tetszésünket, a ferences templomban fénycsövek segítségével áldást osztó Jézus, egy kis hamisítatlan Dél-Amerika:

Icaba igaziból nem ezekért a látvány elemekért jöttünk, hanem a mellette néhány kilométerre fekvő Huacachina oázis miatt. Peru diverzitására jellemző, hogy itt tényleg sok minden megtalálható, amibe egy homoksivavatag közepén található, apró, de természetes oázis is belefér. Az oázis szebb napokat is élt, amikor még nem a turisták lepték el, hanem a perui elit járt ide megpihenni, mostanra már minden a turizmus köré szerveződött. Az egy dolog, hogy a Peruban eddig nem látott hippi kolóniák (köztük fehérek is) itt árulják a kézműves mütyűrjeiket, vagy itt alig találni perui ételt, hanem inkább a pasta és a hamburger köré csoportosul minden. Ami inkább zavaró, vagy mondjuk szomorú, hogy a homokdűnék enyhén szürkések a rajtuk száguldozó terepjárókból áradó benzingőztől, illetve nem kis méretű pillepalack és zacskó gyűjteményt lehetne összeszedni bármelyik dűnén. Szóval ez már messze van az édenkerti érintetlenségtől.

Persze ezek a magasztos gondolatok nem akadályoztak meg minket abban, hogy be ne tegyük a fenekünket az egyik homokjáróba (nevezzük most így, amolyan ketreces holdjáró szerű fémcsodák), és el nem menjünk egy szervezett túrára, aminek része volt a vidámparkos száguldozás a dűnéken, és a homokdeszkázás, avagy snowboard a la desierto. Ez nagyon vagányul néz ki a plakátokon, de igazából egy furnérlapon való hasoncsúszás, amit gyerekkoromban kukás zacskókkal oldottunk meg a lakótelep melletti bikás dombon, szóval a homoknyelés kivételével már volt rutin. Az álló verzió kellő tapasztalat, és védőfelszerelés hiányban tilos volt, a bátrabbak legfeljebb csúszhattak fenéken is. Egyébként a viszonylag könnyű német lányok csúsztak a legtovább, amit mi a súlyunkkal és a deszkáink repedezett aljával magyaráztunk, hát persze...

Miután jól otthagytuk ökolábnyomunkat a sivatagban, az oázisban az egyik vízárusító néni felvilágosított minket, hogy érdemes maradni délután is, mivel pont az Ica heteket záró homokdeszkás nemzetközi (!) bajnokság napjába botlottunk bele. Így némi szundítás után, a háromra beharangozott bajnokság, dél-amerikai tempót diktálva már négykor el is kezdödött. Először néhányan kezdtek el felcaplatni a dűnékre, és már épp megállapítottuk, hogy ez egy duatlon, aki fel bír gyalagolni, az már félig jó, amikor a tetején megjelentek a homokjárók és kiözönlött a nemzetközi mezőny. A versenyen állítólag voltak argentínok, brazilok és chileiek is, de még fehér versenyző is akadt. Itt már komolyabb felszerelésekkel lehetett találkozni, mint a mi délelőtti rostlemezeink, a deszka kivételével minden snowboard elem fellelhető volt, a verseny is hasonlóan szerveződött, ketten indultak egyszerre, és az első továbbjutott, feltéve ha hibátlanul teljesítette a pályát, amiből azért nem sok akadt. A lebonyolítást néha a dűnéken száguldozó motoros banda zavarta meg, amit nem tudtunk mire vélni, mert látványosan kifütyülték őket, úgyhogy valamifajta ellenbulinak tűnt. A bajnokságból végül csak a selejtezőt néztük végig, majd otthagytuk a füvezgető nyugati turistákkal megnehezített helyi szurkoló hordákat, amiben egy előkelő helyre elhelyezett műanyag székben megtalálható volt a helyi szépségkirálynő is, a teljes udvartartással.

A sivatagi kaladnunk során meglett a kiruccanásunk első áldozata, a húgomtól kölcsön kért fényképező bizonyos funkciói a természetes amortizáció áldozatai lettek, például zoomolni csak jobb napokon lehet, bocs Haver!

Akik eddig tülkön ülve várták a helyzetjelentés a bélflórám állapotáról, azoknak nem húzom tovább az idegeit, megfelelő mennyiségű diéta, imodium, széntabletta és coca cola elfogyasztása után a helyzet teljesen kiürült, majd stabilizálódott, úgy tűnik a staféta botot immáron Ádámnak adom... mert a fosás mindenkié!

Szabi, Ica