El Calafate után a chilei Puerto Natales felé vettük az irányt, ami kiindulópontja minden a Torres del Paine Nemzeti Parkba induló túrának. A városka maga elég jellegtelegten, egymást érik a túrafelszerelést áruló, illetve bérbeadó boltok.
Eredeti terveink és a busz menetrendje szerint délután 3 órakor meghallgattunk volna egy kiselőadást a parkról és arról, hogy mit hogyan érdemes odabent csinálni. Ezt persze a busz két órás késése meghiúsította. Végre egy kis Dél-Amerika! A késésben nagy szerepet játszott a szigorú határellenőrzés, ami kiterjedt mindenki minden csomagjára. Mivel semmilyen romlandó élelmiszer nem vihető be Chilébe (se Argentinába), nem egy utitársunk volt kénytelen a magával hozott gyümölcsöket a röntgengép mellett elfogyasztani. A kevésbé éhesebbek szendvicsei elegáns ívben szelték át a levegőt, hogy kevésbé elegánsan, már-már dicstelenül végezzék röptüket, és így földi pályafutásukat is a gép melletti kukában.
Ám vissza Puerto Natalesbe! Hostelünk kívülről nem mutatott sok bíztatót bádoglemezzel borított kis viskó benyomását keltve, ám belépve egy kellemes, faburkolatos épületbe jutottunk. Mindezt továbbb fokozta a régi vágású konyha, a klasszikus angol stílusú tűzhellyel, de a habot és mindjárt rögtön a cseresznyét is a hostel házigazdája tette fel a tortára. Képzeljétek el Iggy Poppot. Ha megvan, képzeljétek el Lou Reedet is. Most mixeljétek össze a kettőt, keverjetek alá spanyol akcentusú angolt, Fű-szerezzétek meg, és akkor már halványan felseljik házigazdánk. No? Hosszú, vállig érő haj koronázta feje elegáns gázlómadár fejéhez hasonló módon billegett előre és hátra járás közben.
Szerencsénkre a hostelben teljes raktár állt rendelkezésünkre sátorból, polifoamból és minden egyébből, amit bérelni akartunk a négy napos túrára. Házigazdánk jó mester módjára oktatta ki újdonsült tanítványait a Torres rejtelmeiről, hogy hol lehet vizet inni a patakokból, hogy hogyan érdemes beosztani a napi távokat és hasonlóakról.
Idézetként egy nyers fordítás:
"Itt lerakjtok a cuccokat, felmentek, nem? Csináltok egy-két képet, nem? Visszamentek. Ha rossz az idő, nem érdemes felmenni, nem?"
Miután kiokosodtunk, elmentünk megenni életem legrosszabb sültkrumpliját, majd nyugovóra tértünk.
Másnap reggel fél nyolckor vett fel minket a busz, ami két és fél óra alatt vitt ki minket a parkba. Terveinkben az úgynevezett W megtétele szerepelt, amit 4 nap és 3 éjszaka alatt kívántunk abszolválni. Egy rövid hajókázás után kb. egy órakor értük el az első táborhelyet, ami a W bal oldali szárának alsó pontja, és az első napi menet a bal száron fel, majd vissza le. A szár tetjén egy gleccser tekinthető meg egyébként.
Sátorverés, és kis pakolászás után elindultunk felfelé. Nagyjából 30 perccel később elindult utánunk Peruból ismert hűséges túratársunk, az ESŐ. Csupán az ő kitartásának köszönhető, hogy a gleccsert már nem értük el.

Három órával indulásunk után, keresztény német testvéreink által készített bakancsaink, követve a Biblia szavát, miszerint "zörgessetek és ajtót nyitnak nektek" engedtek a rájuk hulló eső kopogtatásának, és minden további kérdés nélkül beengedték a vizet. Valószínűleg ezen illemtudás miatt érezte magát a víz olyan jól a bakancsokban, hogy két napig nem hagyta el őket.
Második nap a W középső szára volt terítéken, kitűzött szálláshely a jobb oldali szár alsó pontja. Hűséges társunk, aki továbbra is kitartóan követett minket, elérte, hogy kihagyjuk a W középső szárát. Ekkor már sejtettük, hogy itt W-ről már nem lesz szó, a kérdés egy erősen elhúzott aljú L vagy egy széthúzott U megtétele volt. Szerencsénkre estére kicsit kiderült az idő, így végülis le tudtuk fotózni a Paine masszívum jellegzetes tömegét, ami pontosan a tábor fölött magasodott.

Itt meg kell jegyeznem, hogy az első két nap túraútvonala halad át azokon a részeken, ahol jelentős vagy teljes mértékben pusztította el a vegetációt a 2005-ös és a legutóbbi, 2012-es erdőtűz. A leégett fák ágai, mint sikoltó szellemek aszott újjai meredtek vádlón az ég felé, amiért ily módon kellett végezniük.

A harmadk nap reggelén még nem született döntés, hogy L vagy U, gondoltuk majd menetközben eldöntjük az időjárástól függően. Másfél órával indulás után egy kereszteződés a tervezettnél hamarabb szegezte nekünk újra ezt a kérdést, és mivel akkor épp nem esett, elindultunk az U megtételének irányába.
Az U, vagy inkább W felső szára a Torres del Paine, három toronyszerű hegy. A végpont előtt egy, illetve két órányi járásra van két táborhely. Mi a csúcsoktól távolabbinál költöttük el ebédünket és még azon túl 3 órát, hogy eldöntsük mit csináljunk. Ha esik (akkor épp csöpörészett), ah, akkor felesleges továbbmenni, mert látni úgysem fogunk semmit (ez az álláspont voltam én, a kimeríthetetlen optimizmus inkarnációja). Másrészt, ha már idáig eljöttünk, adjuk meg az esélyt az időjárásnak, hogy megjavuljon, és így láthassuk a csúcsokat (ez volt Szabi). Mivel Szabi bíztatása ellenére sem volt kedvem egyedül visszaballagni a bejáratig, majd elbuszozni Puerto Natalesbe, csatlakoztam hozzá, és délután 5 órakor elindultunk a felső táborhely felé.

Érkezésünk után 1 órával a csodával határos módon elkezdett kitisztulni az idő, és a táborból megpillantottuk a Torres szikláit. Azonnal összekaptuk magunkat, és az egy órásra mondott utolsó kaptatót 30-40 perc alatt magunk mögött hagyva felértünk a kilátóponthoz, épp időben ahhoz, hogy megcsodálhassuk a Torres mögé bukó Nap utolsó sugarait. Ez kellőképpen feldobott még engem is ahhoz, hogy másnap hajnalban egy 4:30-as kelést követően Szabival együtt újra felkapaszkodjak a hegyek alatti tóhoz, és megnézhessem a napfelketét is, ily módon zárva keretbe a Torres del Paine-ban tett túránk utolsó estéjét.

A csúcsok alól fél hét körül ballagtunk vissza táborba, ahonnan egy reggelit követően indultunk lefelé és egyben kifelé a parkból.
Másnap reggel hétkor (január 9.) utaztunk vissza Puerto Natalesből Ushuaiába, ahonnan január 10-én repültünk Buenos Airesbe, hogy még egy kis nyarat csempésszünk be magunknak, mielőtt visszatérünk a fagyos Európába.

Á, BA