"Csak akkor megyünk el, ha előtte marasztalsz..."

Az előző post már ékes angolsággal belecsapott a megérkezésünk és Lima rejtelmeibe, úgyhogy én csak felületesen árnyalnám a képet. A repülőút és a megérkezés tényleg meglepően simán ment, két átszállás sem volt elegendő, hogy a csomagjaink hűtlenek legyenek, és csak egy drogra szakosodott kutya kolbászolt az érkezési oldalon, reméljük a hazaút izgalmasabb lesz... Utána szűz lányokat megszégyenítő naívsággal kifizettünk egy vagyont a hostelbe vezető taxi útért, ami már akkor gyanús volt, de a következő taxizás alkalmával egyértelműen kiderült, hogy a reptéri sofőr aznap este biztos bulizott. A hostel egy klasszikus épületben, kevésbbé klasszikus körülmények között fogadott minket, kicsit le van pukkanva, de amúgy megteszi, az egyetlen zavaró körülmény a reggel hattól beszűrődő irgalmatlan forgalom zaja.

Mivel a hostel nagyon közel van Lima koloniális belvárosi részéhez, az első nap kiválló beszoktató túrának ígérkezett az útikönyvben felajánlott útvonal, helyes parkok, terek, szép koloniális épületek, némelyik takarosan felújítva, némelyik kevésbbé. Néztünk katedrálist, ahol leróhattuk tiszteletünket Lima alapítójának, Pizzaronak csontjai előtt, nélküle biztosan nem jöhetett volna létre ez a túra. A klasszikus túrát klasszikus étkezéssel fűszereztük: ceviche és inka kóla, az előbbi kiváló: tengeri herkentyűk, hal, édes krumpli és kesernyés, citromos szósszal leöntött hagyma, az utóbbi pedig inkább bűntetés: fagyálló kinézetű golyórágó ízű valami, de úgy tűnik itt népszerű. A séta folyamán átdugtuk az orrunkat az egyik kevésbbé javasolt negyedbe, a kaland szapora léptekkel tíz perc alatt lezajlott, minden következmény nélkül, csak a referencia érdekében. Hazafelé még beugrottunk egy fotó kiállításra, ahol Peru nem is olyan régi valóságába meghúrcolt törzsek nem túl vidám képeit lehet nézegetni, talán ez volt az első jele annak, hogy itt az élet néhány évtizede még nagyon nem volt habostorta.

Másnap már messzebb merészkedtünk, az óceánhoz közeli gazdagabb negyedeket látogattuk meg. Szépen karbantartott házak, utcák, parkok, minden bizonnyal a helyi Rózsadomb, ahol arra sem sajnálják a pénzt, hogy a legtöbb ház kerítésének a tetejére árammal megnehezített szögesdrótot tegyenek, illetve sok sarkon rendőr, vagy valamifajta hivatali egység gondoskodik az élet zavartalan folyásáról, nem mintha bármit is láttunk volna, ezek a kerületek valószinűleg hiperbiztonságosak. Ezekben a kerületekben található a helyi Aquincum, a toronyházak közé ékelve látható két piramis, amiből az egyik jelenleg is feltárás alatt van. A nagyjából kétezer éves építményeket később temetkezési helynek is használták, de fénykorukban amellett, hogy vallási ceremóniák és adminisztratív funkciók ellátására is szolgált, az épp aktuális kiskakas, jelenlegi terminológiákkal élve, politikai vezető, a tetején ücsörögve szemmel tarthatta kis népének tüsténkedését.

A harmadik nap kaptuk meg az igazi képet Lima tényleges méreteiről, felmentünk Lima egy dombjára, ahova a dél-amerikai városokban elmaradhatatlan keresztet biggyesztették. A város méreteiről annyit, hogy 1940 környékén még közel tizede volt a mainak, ahol már körülbelül 8-9 millió ember élhet. Dombokkal megszabdalt végeláthatatlan kerületek homokos kavicsos talajra épültek, amin a tengeri sós szélnek köszönhetően sok minden nem marad meg. Sok házat színesre festenek, ami egy kicsit javít a holdbéli kolónia jellegen, de még ez is kevés, hogy Limáról ne egy melankólikus érzés maradjon meg, amit csak fokoz az év két harmad részében (most is) a városra ülő köd, a guaria, amikor egyáltalán nem látni a napot. Az otthoni novemberi hangulatot idéző derengés persze beszivatott minket, úgyhogy a második nap szénné égtünk, azóta szorgosan kenegetjük magunkat, a hostelben is... egyébként mielőtt valaki nagyon besárgulna az irígységtől, ami az időjárásra alapozott Dél-Amerikához asszociált koktélozós beach boy fílinget illeti, esténként pulcsi, néha széldzseki a szükséges felszerelés.

Limából még érdemes megemlíteni a prekolumbian (spanyol hódítás előtti) kultúrákat bemutató kiállítást (Museo Larco), amit mindenhol csak ajánlanak, és tényleg! Jól felépített kiállítás, ami szépen sorban bemutatja az indián kultúrákat, nagyon sok kerámiával, és némi arany, ezüst kiegészítőkkel, felszereléssel, amik valahogy megúszták a szorgos spanyol kezek gyűjtögetését. Az erotikus tárlatról nem sikerül eldönteni, hogy készítői mennyire gondolhatták komolyan, de a huszonegyedik századi fejünkel nézve is arcpirító kreativitásról tettek tanubizonyságot: az indián csemetéknek nem sokat kellett zavarodottan mesélni a méhecskékről, elég volt megmutatni nekik a konyhában csücsülő kerámia szettet, és máris többet tudtak a kelleténél... bár nem tudom mennyire segíthette őket a fejlődésben a hatalmas fallosz fogantyúkkal ellátott víztartó, vagy az egymást szórakoztató múmia ábrázolások.

A Limában eltöltött néhány nap elegendőnek bizonyult a város megtekintésére, mivel most már tényleg a gázosabb negyedek jöttek volna, inkább oljra léptünk, és nyakunkba véve a kontinest átszelő panamericana országutat, elindultunk hármasban délre: Ádám, Én, és a Gyomorfertőzésem...

Szabi, Lima