"Próbáljatok nem gondolni rá fiúk, tanuljatok az itteniektől, ne izgassátok magatokat semmin, semmin!"

Ádám postjából már kiderült, hogy a partvidék után két napot töltöttünk a meglehetősen kellemes Arequipában, ami már az Andokban van, olyannyira, hogy míg maga a város 2300 méteren fekszik, körülötte látszanak 5000 feletti hegyek, sőt van egy ami a 6000-et is megüti, ezzel komolyabb terveink is vannak, de erről és magáról a városról majd egy későbbi bejegyzésben remélhetőleg pozitívan fogunk nyilatkozni.

A virágnyelven ecsetelt fenti tervek előkészítésére Arequipából tovább mentünk a 3800 méteren fekvő Titicaca tóhoz, Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tavához, amit mi egy néhány napos aklimatizációra akartunk felhasználni. Az Andok fennsíkjait átszelő látványos buszút után megérkeztünk Punoba, a perui oldalon (a tó egyik fele Peruhoz, a másik Bolíviához tartozik) fekvő legnagyobb városba. A város meglehetősen lepattant, de ennek megfelelően a perui kisvárosi lét egy őszinte képét mutatja motortaxiktól zsúfolt utcákkal, és a mindenhova beszivárgó grillcsirkézők illatával (Ádám valószinüleg nem ezt a szót használta volna). A szokásos Plaza de Armas főtér sem az Arequipában elkényeztetett szemünk által megszokott képet nyújtotta, hanem a szebb napokat is látott katedrális előtt erre-arra heverésző, portékákat áruló, perui útifilmekből belénk égett színes, nagykalapos cuccban leledző népviseletes nénikkel volt tele. A város tó melletti fekvése gyönyörű, a tartalma már kevésbbé, de én személy szerint örülök, hogy itt is töltöttünk némi időt, mert ez minden bizonnyal közelebb áll a perui valósághoz, mint az arequipai főtér, vagy a limai rózsadomb, Miraflores. Ugyanakkor itt futottunk bele az eddig legváltozatosabb népviseleteket bemutató felvonulásba.

Szállásunkon lecuccolva, nem bírtunk tovább a seggünkbe szorult zabszemekkel, abszorválni kellett életünk első négyezresét, a helyi Gellért hegynek megfelelő méretű dombot, aminek a tetején stílszerűen egy kondor ékeskedik. A nagyjából kétszáz méteres szintkülönbséget felmutató sétát néhány lihegéssel nehezített megállóval, és némi coca cukorkával sikeresen teljesítettük.

Másnap a Punóból hajóval elérhető szigetekre terveztünk egy szervezett túrához csatlakozni, de mivel a szállásunkon a reggeli kóválygásunk közepette a szobakulcsunk főszereplésével előadtuk a Gyaloggaloppból elhíresült "dehát a nyúl bent van mi meg kint..." jelenetet, magyarán kizártuk magunkat, ezért az értünk jövő minibuszt kénytelenek voltunk pizsamában elhajtani. Ezután a házinéni és bácsi együttes erővel egy órán keresztül, majd egy szaki újabb fél órán keresztül nyüstölte az ajtót, mire az megadta magát. Ha nem a saját szememmel látom, nem is hiszem el, hogy Dél-Amerikában másfél óráig tart feltörni egy zárat, dehát úgy tűnik ez a Dél-Amerika már nem az a Dél-Amerika...

Mire bejutottunk a szobánkba Ádám erőteljes gyengélkedésbe kezdett, úgyhogy jobbnak tűnt ha visszafekszik, én pedig kihasználva az alkalmat úgy döntöttem egy napra eltűnök az eddigi turistás, nagyvárosi létből. Mindenfajta helyi távolsági járgánynak minősülő, collectivo elnevezésre hallgató eszközzel eljutottam a tóba benyúló egyik félszigeten elérhető legtávolabbi pontig, ahonnét egy inka romok mentén haladó jó kaptatóval felmásztam a félsziget végén lévő dombra. Innét kiváló kilátás nyílik a tóra, órákon keresztül ücsörögtem egyedül, felemelő érzés volt csak a szél süvítését hallgatni és nézni a tó hatalmas méretét és változatosságát, ahogy egyik oldalán látszottak a napsütésben a bolíviai havasok, míg a másik oldalon Puno közelében a 3800 méterhez képest már meglehetősen alacsonyan szálló szürke felhőkből pedig eközben villámlott.

Egy kicsit talán érthetőbbé vált, hogy az igencsak cudar andoki körülémények köré központosított Inka birodalomban mért foglalt el előkelő helyet a Titicaca tó és környéke. Az inka hitvilág szerint ebből a tóból született Inti, a Napisten, akinek fia Manco Capac, az Inka birodalom megalapítója, és első uralkodója, azaz az első inka. Miután így jól belemerültem az élet nagy dolgaiba, a hazafelé úton az első járgányt még egy eröltetett menettel elértem, de az átszállásnál egy jó érzékkel beiktatott wécézéssel a Punoba menő utolsó buszt már lekéstem. Szerencsémre ezzel nem voltam egyedül, így a helyi nénikből szerveződött mozgalomhoz csatlakozva nagyobb kerülővel, egy másik városon keresztül már hazajutottam, a nénik vigyázó tekintete mellett.

Másnapra Ádám is menetkésznek érezte magát, így elindultunk az előző nap bebukott túránkra. A túra két szigetet érintett a tavon, az első Uros szigete, ami több mesterséges úszó szigetből áll. Még az inka időkben kezdett el kialakulni, amikor az egyik népcsoport, az inka és egyéb törzsek agresszivitása elől a vízre menekült. Évszázadokig nagyjából elzárva éltek, így sikerült megőrizni a saját nyelvüket is, amit máig használnak. Hetvenkét kisebb szigetből, és nagyjából kétezer lakosból áll a közösség, szigeteiket a tavon növő nád gyökeréből, a hozzá tapadó földből, illetve a nád zöld részéből, mint burkolatból rakják össze. A házaik és a hajóik is nádból készülnek, így mivel a teljes életterük, beleértve magukat a szigeteket is, konstans módon rohad, ezért folyamatos munkát igényel ezeket állandóan megújítani, a hajóikat például, amelyeken egy kicsit mi is gályaraboskodtunk, csak egy évig tudják általában használni.

A házaikat is megnézhettük, ahol egy kicsit meséltek az életükről, mivel a minket fogadó néni érezhetően keveset használja a spanyolt, így a megfelelően lassú tempót az én tolószékes nyelvtudásom is fel tudta venni. Érdekes volt végighallgatni, hogy mivel csak heti egy-két napot áldoznak a turizmusnak (rotációs rendszerben mindegyik kis sziget vállalja a maga néhány napját), a többi időben a saját évszázados életmódjukat élik, reggel négytől, a mindennapi teendők végzésével, például sziget javítás. Azért az némileg árnyalta a képet, amikor észrevettük az egyik nádkunyhó mellett a napelemet...

A túra második célpontja, a Taquile sziget, inkább természetileg volt érdekes, a szigeten élő, még kecsua nyelvet beszélő őslakosokhoz maximum a kötelező szuvenirek beszerzéséig sikerült csak közelebb kerülni. Viszont a hazafele úton megtalált minket egy osztálykiránduláson lévő kamaszcsoport, akik megfelelő alaposággal kifaggattak, még a magyar himnuszt is elénekeltették, amit inkább delegáltam Ádámnak, viszont cserébe meghallgathattuk a perui változatot.

Utolsó nap még túráztunk egyet a Puno fölötti dombokon, a legmagasabb ponton 4200 felett is voltunk, így úgy döntöttünk, az aklimatizáció kipipálva, és elindultunk vissza Arequipába, hogy egy rövid túra erejéig beleszagoljunk a még ritkább hegyi levegőbe.

Szabi, Arequipa