"Bárki legyen, nem akárki..."

Icaból néhány órás buszúttal megérkeztünk Nazcaba, az igénybe vett helyi középkategóriás társaság is simán pariban van a Volánnal, felső kategóriás társasággal is utaztunk már, de erről talán majd később, hátha akad a Volánhoz mélyebb érzelmi szálakkal kötődő olvasónk. Nazca, mint város különösebb képen nem érdekes, megnéztük a szokásos főteret, de az npluszegyedik ferences templomba már be se mentünk.

Ami miatt érdekes ez a város, a mellette elhelyezkedő, máig megfejtetlen funkciójú nagyjából ezerötszáz éves Nazca vonalak, ezek néhány tíz métertől, majdnem kétszáz méterig terjedő méretben, többnyire konkrét állat, vagy ember ábrázolások, de akadnak nonfiguratív darabok is. A konkrét kivitelezésük nem lehetett nagy feladat, mert a sivatag felső kavics rétegét hordták csak el, viszont a megtervezésük, hogy tényleg frankón összeálljanak azok a vonalak, illetve a céljuk, elég sok nyitott kérdést hagynak maguk után. A vonalak múlt századi felfedezése óta egyre népszerűbbek, aminek nagy lökést az adott, amikor Erich von Daniken néhány ábrán felbuzdulva földönkívüli civilizációkkal való kapcsolatfelvétel jegyeit vélte felfedezni, ennek legfőbb megerősítését egy űrhajós ábrázolásba látta bele, ami szerintem inkább arra utal, hogy a nazca kultúrában sem volt ismeretlen a humor fogalma. A vonalak funkciójáról és kivitelezéséről számos elmélet született már, néhány egészen vad is, de egyelőre inkább ott tart a világ, hogy fogalmunk sincs.

Ezt nem is érdemes tovább feszegetni, a lényeg, hogy Nazca városa egész pofás turitzmust rittyentett a vonalak köré, van saját reptere, ahonnét tizenöt perces frekvenciával szállnak fel a különböző társaságok által szervezett kisgépek. Mi is egy ilyen túrára fizettünk be, a reggelit mellőzve már fél kilenckor megjelentünk a reptérnek hitt vasrácsnál, ahol kopogás után (sosem kopogtam még be reptérre) felvilágosítottak, hogy érdemes a főbejáraton bemenni. A főbejáraton bejutva egy komolyabb várakozás után kerültünk csak sorra, addig lehetett ismeretterjesztő filmeket nézegetni, diskurálni és fényképezkedni egy a Winettouból előlépett indián törzsfőnöknek beöltözött helyi arccal, szóval minden volt, amit a turizmus istene megkívánt. Amikor sorra kerültünk, akkor repteresdit játszva be kellett checkolni, átmenni ellenőrző ponton, mindezt azért, hogy fel lehessen szállni egy hat személyes Cessna-ra. Az egész utat mindössze negyven perc alatt lezavarták, minden ábra fölött volt egy gyomorpróbáló jobb, majd balra billenés, hogy mindkét oldalon ülő utasok láthassák, majd haladtunk tovább.

Maga a vonal nézegetés annyira nem is lett volna érdekes, neten úgyis kiváló fotók találhatók, nekem a kisgépes repülés viszont nagyon bejött, és a környezet is, ahol mentünk, látszottak az Andok lábai, illetve a világ egyik legmagasabb homokdűnéje, a több mint kétezer méteres Cerro Blanco. Ádám már kevésbbé élvezte, mert a repülés harmadik percétől kénytelen volt átválltani a farizomszorítás fedett pályás műfajára, amin természetesen csak a leszállás után a repülőből kirobbanva tudott enyhíteni.

Na ezért a programért még nem lett volna érdemes Nazcáig eljönni, de szerencsére a délután kárpótólt minket, a hostel magán szervezésében egy kis taxiba bepakolva kivittek a Nazca melletti kősivatagba. Kedves kollégáimnak címezve, nem, nem a szerveinket akarták, hanem a nazca kúltúra nem is olyan régen megtalált piramisait lehetett megnézni. Mélyen a kősivatagban, minden bizonnyal az El Nino okozta időszakos áradások által betemetve, néhány évtizede megtalálták a Nazca kultúra vélhető központját, amit nagyjából 2500 éve kezdtek el építeni és ezer éven keresztül bővült, a jelenlegi becslések szerint harminchat piramisból állhatott, és egy közeli kis faluról Cahuachi elnevezést kapta. Mindössze egy piramis van jelenleg feltárva, és még azon is dolgoznak már huszonöt éve, úgyhogy a teljes egészet valószinüleg még unokáink sem fogják látni. De ez az egy is egészen impozáns volt, emberek ilyen körülmények között virágzó kultúrát pakoltak össze, és valószinüleg kiterjedt kereskedelmet folytattak nem csak a környező népekkel, hanem Amazóniáig is elérhetett a kapcsolatrendszerük, ami megmagyarázza némelyik Nazca vonal létét, például már nem is annyira érthetetlen, hogy kerül egy kősivatagba egy majom ábrázolás. Tudom, tudom az űrhajos figurát még ezzel is nehéz... dehát ezért van nekünk Daniken...
Mivel a piramis és környéke még nem igazán ismert, rajtunk kívül turistát az egész sivatagban nem láttunk, ami felüdülés volt az elmúlt napok után, és visszaadta azt az érzést, amit Huacachiából hiányoltunk, és egy valamire való sivatagnak tudnia kell, a beláthatatlan semmit. Túravezetőnk, és sofőrünk egyben, egy huszonéves srác, szintén sokat emelt a kiruccanás színvonalán, mind az angol tudása, ami erre felé nem evidencia, mind a tárgyi tudása nagyon élvezhetővé tette a látottakat.

Mivel ezeknek a környékeknek a feltárása még nagyon gyerekcipőben jár, viszont a sírrablók meglehetősen fürge népség, ezért néhány temető már kifosztva áll a sivatagban, több ezer éves emberi csontok, kerámiák, textilek és néhol még rasztába csomósodott hajfonatok is találhatóak, erre-arra sodorja őket a szél. Az egész annyira bizar volt, hogy kiszállva a kocsiból néhány méter gyaloglás után ilyen helyen vagyunk, hogy kicsit kételkedtünk is, nem-e szorgos kis perui kezek szórják szét az előre gyártott cuccokat éjszakánként a turizmus felvirágoztatására. De aztán úgy döntöttünk, hogy elhisszük és el is pakoltunk néhány kerámia darabot, hogy hazafelé régészeti emlékek kicsempészésének ürügyével izgalmassá tegyük az ország elhagyását.

A temetőn kívül láttunk még a nazca kultúra által létrehozott víztározó, és öntöző rendszert, ami olyan leleményesen lett kialakítva, hogy még ma is funkcionál, és persze használják is.

Összefoglalva Nazcába, ha a vonalak miatt nem is igazán, de Cahuachi, a kősivatag, és a kifosztott temető miatt érdemes volt eljönni, szó szerint kézzel fogható időutazást kaptunk. Nazcából egy éjszakai busszal elindultunk az Andok belseje felé, hogy nemsokára benyeljenek a hegyek...

Szabi, Nazca