"Pár bankot kirabolunk, attól biztos jobb kedve lesz..."

Miután az autós terveink elfüstöltek, az egyszerűsítő tér-idő transzformációinkat bevetve egyenesen Patagónia egyik kiemelt túrázó központja, El Chalten felé vettük az irányt. Ha olvasóinkban még nem állt össze teljesen a kép, hogy mit keres Butch Cassidy és a Sundance kölyök blogunk fejlécében, akkor így az út vége felé Patagónia adja meg a választ. Ez a két figura a vadnyugati törvényen kívüliek két utolsó, kiemelkedő alakja.

A róluk készült, szerintem zseniális, bár nem a klasszikus spagetti stílusban készült western film tette őket igazán híressé. A blog fejlécében található mottók mind a filmből újított örökzöldek. Az ominózus műalkotásban a Dél-Amerikai szálat mindössze Bolívia képviseli, és bár a Titicaca tó mellett karnyújtásnyira voltunk Bolíviától, ebbe az útba most nem fért bele, hogy ott is tiszteletünket tegyük. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy "hőseink" Dél-Amerikában a legtöbbet Patagóniában időztek. Vájtszemű olvasóink talán utána is néztek, hogy Butch Cassidy és a Sundance kölyök, amikor elhagyni kényszerült (konkrétan menekülniük kellett) Észak-Amerikát, akkor Buenos Airesen keresztül Patagóniába mentek, hogy a konvencionális élet illúziójának jegyében Dél-Patagóniában földet vásárolva letepedjenek, és beilleszkedjenek a helyi gaucho (dél-amerika cowboy-ai) életvitelbe. Ez egy ideig működött is, dehát fából nem lesz vaskarika, meg kutyából szalonna, és így tovább, szóval érthető módon nem volt mit tenniük, neki kellett menniük Patagónia egyik pofás kis bankjának Rio Gallegosban. Az akció annyira sikeres volt, hogy még Észak-Amerikába is eljutott a híre, így egy serifekből szerveződött üldöző csapattal a sarkukban menekültek Patagóniában jobbról balra, majd balról jobbra, Argentína és Chile között. A csikicsuki játszámban azért néha elbántak egy-egy útjukba eső bankkal, majd folyamatosan észak felé szivárogva kikötöttek Bolíviában. A film az itteni feltételezett halálukkal zárul, azonban máig nem bizonyított tény, hogy az azidőtájt Bolíviában lelőtt két rabló ténylegesen ők voltak-e, pedig a feltételezett holtesteken a kilencvenes években még DNS vizsgálatot is csináltak, persze negatív eredménnyel. Úgyhogy Butch Cassidyt és a Sundance kölyköt misztikus eltűnésük is érdekessé teszi, és kiemeli saját koruk törvényenkívüli társadalmából, a film kedves csirkefogóknak állítja be őket, bár az élet minden bizonnyal sokkal kegyetlenebbül alakult ennél. De mint sok minden az életükkel kapcsolatban, ez is maradjon meg inkább egy tisztázatlan illúzió, és kanyarodjunk vissza jelen korunk Patagóniájához, ami már csak a természeti adottságokat tekintve olyan kegyetlen, mint főszereplőink korában volt.

Szóval El Chaltenben azért kötöttünk ki, mert ebből a faluból indulnak túra útvonalak a két helyi celeb, a Cerro Torre és a Fitz Roy körbejárásához. Hegyeink esetében tényleg a körbejárás a helyes kifejezés, mert ezek megmászása földi halandónak eszébe sem juthat. Bár egyik hegy sem magasodik 3500 méter fölé, a hegymászó világban ezek a hegyek a legnehezebbek között vannak számon tartva. Míg a Mount Everestre szinte minden nap feljut valaki, addig a Fitz Royra jó ha évente egy sikeres mászás jut, mi is találkoztunk lefelé kullogó hegymászókkal, akik nem kerültek fel a dicsőség táblára. Ezeket a hegyeket mind az alakjuk, mind a mikro klímájuk teszi szinte megmászhatatlanná. Patagóniát a jégkorszakok idején hatalmas gleccserek borították, volt olyan jégkorszak, amikor szinte egybefüggő volt a jégréteg. A gleccserek kitartó munkája gyalulta az Andok déli vonalait csipkéssé, és különálló hatalmas, hegyméretű szikla tömbökké. Tehát Patagónia hegyeit nem a méretük, hanem az alakjuk és esetenként szerkezetük teszi különlegessé, vannak egymásra rakódott gránit és bazalt tömbök is. Ezekhez a különleges formákhoz különleges időjárási körülmények dukálnak, ami többnyire a köréjük képződött felhő réteget jelenti, amikből ilyen-olyan csapadékok tudnak hullani. Ezért a Fitz Roy esetében nem csak a megmászásnak, hanem már a megpillantásnak is sporttörténeti jelentősége van. Sokszor a túrázók napokat várnak a faluban, anélkül, hogy érdemes lenne elindulni a hegy felé, mert olyan alapos felhő réteg veszi körül, illetve nem ritka, hogy valaki kifogy az időből, és úgy kénytelen elmenni, hogy a hegyről csak a képeslapok alapján van fogalma.

Mi úgy döntöttünk, hogy három napot adunk magunknak, vagy kegyes lesz hozzánk az időjárás, vagy utolsó nap beszabadulunk mi is egy képeslapboltba, és megtudjuk tulajdonképpen hol is voltunk. Az odafele úton a buszról messziről szinte tisztán látszott a hegy, bár felette tornyosultak felhők, de egyik sem volt olyan alacsonyan, hogy belepje. Ennek megfelelően kényelmesen pöffeszkedtünk a buszban, hogy nem lesz itt gond, első nap megnézzük őfelségét, aztán két nap döglés. Másnap persze olyan felhős volt minden, hogy csak a kötelességtudat miatt indultunk el egyátalán túrázni, és megnéztük az egyik közeli gleccsert. Második napra azonban olyan szép idő kerekedett, hogy el se mertük hinni. Már akkor gyanítottuk, hogy itt valami nincs rendben, amikor a hostelben reggel héttől kezdve folyamatos bakancs csattogást lehetett hallani, amikor pedig tizenegykor kioldalogtunk az ebédlőbe, akkor a személyzeten kívül már szinte senki nem volt. Mi urasan megreggeliztünk, elszütyörészgettünk, majd kora délután verőfényes napsütésben elindultunk a hegy felé, mivel itt tíz után megy le a nap, az idő nem nagyon szorított minket. Rajtunk kívül nem sokan masíroztak ebbe az irányba, konkrétan a hegy felé, viszont az út közepétől kezdve (a hegyet elérni egy néhány órás út) a szembe jövő forgalom miatt a túra egy folyamatos félreállásos "Hola / Hello" áradattá alakult, mivel Patagóniában legalább annyi turista van, mint vágómarha... Még büszkék is voltunk magunkra, hogy milyen ügyesen átaludtuk a délelőttöt, így a túra végén, a csúcsbámulós ponton alig lesz majd valaki. Hát ebben nem is tévedtünk, az azonban nem jutott eszünkbe, hogy késő délutántól kezdve a hegy mögött megy le a nap, úgyhogy a tiszta időnek köszönhetően csak hunyorogni lehet a csúcs felé. Ennek megfelelően nem is sokat hunyorogtunk, hanem Fitz Roy pipa, és indultunk vissza a hostelba a szilveszter esti szittyózásra. Az időjárás elsején is kegyes volt hozzánk, úgyhogy napsütésben lehetett detoxikálódni festői körülmények között, ami mindössze kisebb gyaloglásokat jelentett, például a boltig. Azonban késő délután már újévi tettrekészséggel elmásztunk a közeli vízeséshez, csakhogy meglegyen az aznapi penzum, majd másnap hálát adva az időjárás isteneinek elhagytuk a falut.

Patagónia természeti nevezetességinek listáján a hegyek mellett a gleccserek is előkelő helyet foglalnak el. Nem csak azzal, hogy ilyenné formálták a tájat, illetve kialakították nekünk a Beagle csatornát, illetve a Magellán szorost, hanem azzal is, hogy még mindig szép számmal képviseltetik magukat Patagóniában. Mi is tiszteletünket tettük az egyik látványos egyednél, a Perito Morenonál. A méretek elég impozánsak, 50méter magas, 30km hosszú, és helyenként 7-8km széles. Lehetett hajókázni körülötte, mert mint a legtöbb gleccser, ő is egy tóban végzi, illetve délután lehetett a köré épített túraútvonalakról csodálkozni a napsütésben megolvadt hatalmas tömbök leválásán. Minden egyes tömb leválása akkora robajt váltott ki, hogy a korlátoknál várakozó, turistáknak nevezett, pattanásig feszült idegpályák egyöntetű "wow" kiáltásban sültek ki, ami szórakoztatóbb volt, mint maga a gleccser...

Patagónia másik kiemelkedő természeti nevezetessége, a Torres del Paine nemzeti park Chilében található, így egy rövid vendégszereplés erejéig Chilében is felbukkantunk, de erről már Ádám fog beszámolni. Nevezetességek, híres hegymászók, felfedezők, törvényenkívüliek ide, vagy oda, Patagónia, azon belül is el Calafate hőse egyértelműen az a kamasz srác, aki a helyi kocsmában a bowling pályán zsebpénz kiegészítés gyanánt bábuállító automataként funkcionál esténként... Respect!

Szabi, Ushuaia