"Van egy ötletem hova menjünk innét!

Ki ne mond, kussolj!

Ausztrália... Ausztráliában angolul beszélnek, úgyhogy nem kell nyelveket tanulnunk..."

Mivel Patagónia két hetes, gyorsított tempójú kipipálásával az út végére nyertünk néhány plusz napot, úgy döntöttünk, hogy a magyar téli valóságba történő visszazökkenést megkönnyítjük még egy kis nyaralással Buenos Airesben. Ezzel a lendülettel nekem is belefért, hogy elmenjek az Iguazú vízeséshez. Túl sokat nem fűznék hozzá, Ádám már szépen ecsetelte, maximum annyit, hogy hát ez tényleg kurva sok víz... ja, és egy kép még kitörölhetetlenül beégett: szamba oktatás ürügye alatt hatalmas rezgő fekete fenekek előtt térdelő nyugati nyugdíjas faszik homlokán gyöngyöző izzadságcseppek... nyílván a partvonalon hüledező hasonlóan élemedet korú hölgyek, úgynevezett feleségek, már kevésbé élvezték a performanszt... Ez alatt Ádám a Buenos Airesi nyarat kísértette, amihez az utolsó két napra én is csatlakoztam, és nyugdíjas tempóban még eljutottunk a város egy-két olyan pontjára, ami eddig kimaradt.

Az útról nagyjából ennyit, nekem személy szerint most már kezd is elegem lenni a néhány naponta tovább vonulós, hátizsákból, konstans módon lefelé tendáló szagminőségű cuccokban élő létformából. Nem egy-két arccal találkoztunk a hostelekben, akik ezt az életformát évekig képesek fenntartani, amellett, hogy nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy miből, az sem elhanyagolható tényező, hogy jelentős hányaduk látványos travelling burn out-al küzdött. Nem gondoltam volna, hogy ennek a fogalomnak nem csak elméleti létjogosultság van, hanem a gyakorlatban is fellelhető, de tényleg. Sokan közülük begyógyulnak egy hostelbe, és az utazásoknak maximum a szocializálódás hozadékát használják ki, a látnivalók környékére se merészkednek. Ennek legjelesebb példányai a cuzcoi hostleben egymást "crackhead"-nek szólító srácok, akiket az ott töltött két napunk alatt mindössze Southpark videók nézése közben lehetett tetten érni. Szóval így is lehet, ízlések és pofonok, bár szerintem sok értelme nincsen...

Emellett persze lehet találkozni jó néhány érdekes emberrel is, például amerikai erdőtűz irtóval, vagy olyannal, aki az Antarktiszra utazó régi vitorlásokon szolgál matrózként. Azok mindig szimpatikusabbak voltak, akik a saját szakállukra utaztak és nem a szülők pénztárcája szabott határt a lehetőségeknek. Illetve sokan a konvencionális utazási eszközökön kívül egyéb járgányokon próbálkoztak legyőzni a távokat. Motorozás, illetve stoppolás mellett többen két keréken tesznek meg egészen elképesztő távokat.

Az egyik szálláson összefutottunk annak az amatőr biciklisnek a kétfős szupport stábjából az egyik taggal, aki épp a földkerülés amatőr rekordját akarta megdönteni, napi 300-400km tekerésekkel (mindez december elején volt, azóta a srác sikeresen megdöntötte a korábbi 127 napos rekordot, az új csúcs immáron 105 nap - http://cyclingtheworld.de/). Mégis nekem a legszimpatikusabbak azok a holland lányok voltak, akik mindenfajta rákészülés nélkül felültek Limában a biciklijükre, hogy egészen Buenos Aires-ig tekerjenek, ami jó néhány ezer kilométer, egy nem elhanyagolható részen az Andokon keresztül... ez a mai világunkban hasonló vállalkozás lehet, mint amit anno a két világháború között a nagypapám csinált: bejárta Európát biciklivel.

Végül, a blogzáró emelkedett gondolatok helyett összegyűjtöttem néhány dolgot, ami teljesen más volt Dél-Amerikában, mint amire számítottam. És mivel blogunk direkt nélkülöz mindenfajta utazási praktikumot, ezért ezek is csak fel-feldobott témák lesznek, hátha valaki mégis hasznát veszi.

Először is, amennyit láttunk Dél-Amerikából, az sokkal fejlettebb, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy helyenként Ázsia közeli állapotok lesznek, de korántsem, még Peru elhagyatottabb részein is látványosan működtek a dolgok. Persze van egyfajta sztenderd pattantság, de ezen világ játékszabályain belül európai szemmel (azzal lehet vitatkozni, hogy ennek mekkora gellert ad egy magyar szocializáció) is teljesen elfogadható mértékben működött minden. Feltehetően néhány évtizeddel ezelőtt, a nagy dél-amerikai katonai diktatúrák bukásáig egészen más lehetett a helyzet, de a mai Dél-Amerika már nem a legendás Dél-Amerika.

Azóta rendesen beindultak a dolgok. Nem is igazán a gazdasági állapotokra gondolok, mert itt is, főleg Argentínában, dívik a gazdasági szabadságharc, meglepő párhuzamokkal (magánnyugdíjpénztárak államosítása, IMF-el folytatott permanens állóháború, stb.), hanem inkább a szervezettségre, a közbiztonságra, illetve mindarra, ami a turizmus működtetéséhez kell. Merthogy azóta alaposan meglovagolják a turizmusból adódó lehetőségeket, nem gondoltam volna, hogy ezek ennyire frekventált helyek, Patagónia ilyen szempontból egy kicsit csalódás is volt, elveszettebb vidékekre számítottam. Nincs mese, egyszer neki kell indulni a Kaukázusnak…

A turizmus mértékéhez hasonlóan az árszínvonal is megdöbbentő, Peru valamivel olcsóbb, mint Magyarország, Argentína azonban lényegesen drágább. Patagónia meg egyenesen bazi drága, még egy svájci lakótársunk is húzta a száját. Szóval jó lesz most már otthon kimozdulni a zacskós tészták és a legolcsóbb pizzák világából.

Az árszínvonal emelkedettsége mellett szerencsére a közbiztonság színvonala sem a régi legendás dél-amerikai szintet hozza már, a köztudatban elterjedt szint sokkal alacsonyabb, mint a tényleges valóság. Az út vége felé már hallottunk egy-két zsebeléses, kirablásos helyzetről, de átlagban nem tűnt úgy, mintha rosszabb lenne a helyzet, mint otthon, persze ebben lehet, hogy volt egy jelentős mázli faktorunk.

Amiben viszont még nagyot érdemes fejlődnie Dél-Amerikának, az a nyelvtudás. Azt hittem ennél itt sokkal működőképesebb az angol, de a nagyvárosok kivételével szinte teljesen felejtős, úgyhogy sokszor nagyon jól jött az elmúlt időszakban nem túl erőltetett tempóban felszedett spanyol tudásom. Tehát bárkinek, aki ide készül, csak javasolni tudom, üsse fel a túlélési szintet megcélzó spanyol nyelvkönyveket...

Nahát, ennyi a két hónap alatt összeszedett életbölcsesség, tudom, lehetne ennél vastagabb, de azt inkább személyesen osztogatom… még mindig coca cukorkák kíséretében, reszkessetek... reméljük mind a blogra alkalmi jelleggel, mind a rendszeresen felkavarodó olvasóink élvezték a beszámolókat, és kaptak egy kis torzított képet Dél-Amerikáról. Úgyhogy köszönjük a figyelmet, Kikapcs!

Egyébként akit érdekel, hogy pontosan merre jártunk, azok megtekinthetik itt:

http://goo.gl/maps/Xaq0R

Szabi, Budapest