"Próbáljatok nem gondolni rá fiúk, tanuljatok az itteniektől, ne izgassátok magatokat semmin, semmin!"

Ádám postjából már kiderült, hogy a partvidék után két napot töltöttünk a meglehetősen kellemes Arequipában, ami már az Andokban van, olyannyira, hogy míg maga a város 2300 méteren fekszik, körülötte látszanak 5000 feletti hegyek, sőt van egy ami a 6000-et is megüti, ezzel komolyabb terveink is vannak, de erről és magáról a városról majd egy későbbi bejegyzésben remélhetőleg pozitívan fogunk nyilatkozni.

A virágnyelven ecsetelt fenti tervek előkészítésére Arequipából tovább mentünk a 3800 méteren fekvő Titicaca tóhoz, Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tavához, amit mi egy néhány napos aklimatizációra akartunk felhasználni. Az Andok fennsíkjait átszelő látványos buszút után megérkeztünk Punoba, a perui oldalon (a tó egyik fele Peruhoz, a másik Bolíviához tartozik) fekvő legnagyobb városba. A város meglehetősen lepattant, de ennek megfelelően a perui kisvárosi lét egy őszinte képét mutatja motortaxiktól zsúfolt utcákkal, és a mindenhova beszivárgó grillcsirkézők illatával (Ádám valószinüleg nem ezt a szót használta volna). A szokásos Plaza de Armas főtér sem az Arequipában elkényeztetett szemünk által megszokott képet nyújtotta, hanem a szebb napokat is látott katedrális előtt erre-arra heverésző, portékákat áruló, perui útifilmekből belénk égett színes, nagykalapos cuccban leledző népviseletes nénikkel volt tele. A város tó melletti fekvése gyönyörű, a tartalma már kevésbbé, de én személy szerint örülök, hogy itt is töltöttünk némi időt, mert ez minden bizonnyal közelebb áll a perui valósághoz, mint az arequipai főtér, vagy a limai rózsadomb, Miraflores. Ugyanakkor itt futottunk bele az eddig legváltozatosabb népviseleteket bemutató felvonulásba.

Szállásunkon lecuccolva, nem bírtunk tovább a seggünkbe szorult zabszemekkel, abszorválni kellett életünk első négyezresét, a helyi Gellért hegynek megfelelő méretű dombot, aminek a tetején stílszerűen egy kondor ékeskedik. A nagyjából kétszáz méteres szintkülönbséget felmutató sétát néhány lihegéssel nehezített megállóval, és némi coca cukorkával sikeresen teljesítettük.

Másnap a Punóból hajóval elérhető szigetekre terveztünk egy szervezett túrához csatlakozni, de mivel a szállásunkon a reggeli kóválygásunk közepette a szobakulcsunk főszereplésével előadtuk a Gyaloggaloppból elhíresült "dehát a nyúl bent van mi meg kint..." jelenetet, magyarán kizártuk magunkat, ezért az értünk jövő minibuszt kénytelenek voltunk pizsamában elhajtani. Ezután a házinéni és bácsi együttes erővel egy órán keresztül, majd egy szaki újabb fél órán keresztül nyüstölte az ajtót, mire az megadta magát. Ha nem a saját szememmel látom, nem is hiszem el, hogy Dél-Amerikában másfél óráig tart feltörni egy zárat, dehát úgy tűnik ez a Dél-Amerika már nem az a Dél-Amerika...

Mire bejutottunk a szobánkba Ádám erőteljes gyengélkedésbe kezdett, úgyhogy jobbnak tűnt ha visszafekszik, én pedig kihasználva az alkalmat úgy döntöttem egy napra eltűnök az eddigi turistás, nagyvárosi létből. Mindenfajta helyi távolsági járgánynak minősülő, collectivo elnevezésre hallgató eszközzel eljutottam a tóba benyúló egyik félszigeten elérhető legtávolabbi pontig, ahonnét egy inka romok mentén haladó jó kaptatóval felmásztam a félsziget végén lévő dombra. Innét kiváló kilátás nyílik a tóra, órákon keresztül ücsörögtem egyedül, felemelő érzés volt csak a szél süvítését hallgatni és nézni a tó hatalmas méretét és változatosságát, ahogy egyik oldalán látszottak a napsütésben a bolíviai havasok, míg a másik oldalon Puno közelében a 3800 méterhez képest már meglehetősen alacsonyan szálló szürke felhőkből pedig eközben villámlott.

Egy kicsit talán érthetőbbé vált, hogy az igencsak cudar andoki körülémények köré központosított Inka birodalomban mért foglalt el előkelő helyet a Titicaca tó és környéke. Az inka hitvilág szerint ebből a tóból született Inti, a Napisten, akinek fia Manco Capac, az Inka birodalom megalapítója, és első uralkodója, azaz az első inka. Miután így jól belemerültem az élet nagy dolgaiba, a hazafelé úton az első járgányt még egy eröltetett menettel elértem, de az átszállásnál egy jó érzékkel beiktatott wécézéssel a Punoba menő utolsó buszt már lekéstem. Szerencsémre ezzel nem voltam egyedül, így a helyi nénikből szerveződött mozgalomhoz csatlakozva nagyobb kerülővel, egy másik városon keresztül már hazajutottam, a nénik vigyázó tekintete mellett.

Másnapra Ádám is menetkésznek érezte magát, így elindultunk az előző nap bebukott túránkra. A túra két szigetet érintett a tavon, az első Uros szigete, ami több mesterséges úszó szigetből áll. Még az inka időkben kezdett el kialakulni, amikor az egyik népcsoport, az inka és egyéb törzsek agresszivitása elől a vízre menekült. Évszázadokig nagyjából elzárva éltek, így sikerült megőrizni a saját nyelvüket is, amit máig használnak. Hetvenkét kisebb szigetből, és nagyjából kétezer lakosból áll a közösség, szigeteiket a tavon növő nád gyökeréből, a hozzá tapadó földből, illetve a nád zöld részéből, mint burkolatból rakják össze. A házaik és a hajóik is nádból készülnek, így mivel a teljes életterük, beleértve magukat a szigeteket is, konstans módon rohad, ezért folyamatos munkát igényel ezeket állandóan megújítani, a hajóikat például, amelyeken egy kicsit mi is gályaraboskodtunk, csak egy évig tudják általában használni.

A házaikat is megnézhettük, ahol egy kicsit meséltek az életükről, mivel a minket fogadó néni érezhetően keveset használja a spanyolt, így a megfelelően lassú tempót az én tolószékes nyelvtudásom is fel tudta venni. Érdekes volt végighallgatni, hogy mivel csak heti egy-két napot áldoznak a turizmusnak (rotációs rendszerben mindegyik kis sziget vállalja a maga néhány napját), a többi időben a saját évszázados életmódjukat élik, reggel négytől, a mindennapi teendők végzésével, például sziget javítás. Azért az némileg árnyalta a képet, amikor észrevettük az egyik nádkunyhó mellett a napelemet...

A túra második célpontja, a Taquile sziget, inkább természetileg volt érdekes, a szigeten élő, még kecsua nyelvet beszélő őslakosokhoz maximum a kötelező szuvenirek beszerzéséig sikerült csak közelebb kerülni. Viszont a hazafele úton megtalált minket egy osztálykiránduláson lévő kamaszcsoport, akik megfelelő alaposággal kifaggattak, még a magyar himnuszt is elénekeltették, amit inkább delegáltam Ádámnak, viszont cserébe meghallgathattuk a perui változatot.

Utolsó nap még túráztunk egyet a Puno fölötti dombokon, a legmagasabb ponton 4200 felett is voltunk, így úgy döntöttünk, az aklimatizáció kipipálva, és elindultunk vissza Arequipába, hogy egy rövid túra erejéig beleszagoljunk a még ritkább hegyi levegőbe.

Szabi, Arequipa

So, it is time for me to write something, as it would be seen that only Szabi is travelling, and I left myself in the locker room of a hostel.

After Lima, we went to Ica, a town in the desert, or at least next to it. I will not bore you with the description of the journey to get there. All I have to say is, that here, if your bus travels for longer than 4 hours, you get a sandwich and a drink, which is quite good, and should be introduced in Hungary as well.

At Ica we stationed at a very nice and very new hostel, which got its licence only 19 days before our arrival. As you could see in Szabi's blog post, it is guarded by a Statue of the Archangel Michel. We have been told that his protection does not reach out much further than the hostel, and so we shall be aware of our belongings all the time, while wondering in the town. We took a walk out in the sunset to experience the common knowledge that in deserts the nights are very cold. Since I dont want to basicly rewrite what Szabolcs has written, lets skip a bit, where we went out to an oasis, done a sand buggy ride into the very dirty desert, and did some sandboarding. Pics in Szabi's post.

The afternoon we took the bus to Nazca, where we planned to see the famous Nazca Lines. We booked our overflight in Lima already, so we just needed to get to the airport. As we hailed a taxi, and Szabi explained where we want to go, it all seemed soo easy for me. We get there, we take off with a Cessna, and all will be well. It went wrong the very morning, when I had some difficulties in the waste disposal area of human beings. The line of events got more interesting when even the taxi driver missed the entrance of the airport. Luckily we met a guard from the company of our booked oveflight and he arranged us a transport to the public gates of the aviation facilities. The second wave of internal tremors got me when we were waiting for our flight. The toilets at hand, it was of no real concern. After one and a half hours of waiting we were finally alowed through the gates, into the boarding area (real airport security, with x-rays and such), and soon we were taking pictures of a Cessna 207, a mighty machine of considerable shaking power. But that did not frighten us, as we have not consumed any food for breakfast.
As we, along with two pilots and 3 other tourists, took off, something inside me went PING. By the time we reached the first of the signs, (the whale), I was suffering nausea. I could have lived with that, but as we approached the Astronaut, the final waves of bad digestion emerged inside of me, and from basicly the 10th minute of a 30mins flight I was holding my breath and concentrated hard to be able to hold something else inside than my breath as well. As soon as we had landed I catapulted myself towards the toilet.
The afternoon we spent playing Indiana Jones, as we took a guided tour to the stone desert, where an italian-architect-who-became-a-self-trained-archeologist keeps diggin up the old city of Cahuachi. The city is estimated to be 2400 years old, and was supposedly the center of the Nazca civilizaton, and was a holy site to all the following others, as it was said to be a home of an oracle. The city had 36 pyramids, and in the past 25 years, only one of them has been digged up. Imagine... They say that the city covered around 24 square kms.

On the way to Cahuachi we rode past some ancient nazca cemeteries, which had been desecrated by graverobbers and thus the bones and all the other remains of the olden ones lay on the bare earth. It does look like cheap "b" grade horror movie scenery from the distance but at close, it is real. REAL, like, realy REAL. Bits of hair flying around, coloured textiles drying in the unforgiving sun, and bones, white as snow, fractured and intact in heaps. It was a sensation of time travel as I touched a fabric 2000 years old, and looked into the eyeholes of the people who made it. We collected some of the broken pottery, beautifully painted, but I assume we may have to hand them back to a person of authority at the airport.

At 10pm we boarded a bus to Arequipa, the White City, which has no squares named Plaza de Armas. This is quite unique, as all other towns in Peru have their main squares named Plaza de Armas.

The bus arrived at 8am, and we quickly went into our hostel, as I was realy not feeling well by that time, having high fever and other things which makes travelling fun and enjoyable. The most appealing thing of the hostel that time was that 1. it has many many bathrooms, 2. it also has laundry service. We quicky emptied our backpacks and handed the rather smelly plastic bags to the lady behind the reception desk. By 7pm, our clothes arrived, ironed, smelling of flowers, and most of all: clean. I had to take a nap at noon, but Szabi, the brave explorer, went out to take a walk under the burning sun. By nightfall I got better, so I could join him in the quest finding a vegetarian restaurant which was spotted by him earlier that day. Our efforts were futile, but it turned out to be the better, as usual, since after an hour or so, he gave up his dream eating some vegetarian food and we went into an establishment serving one type of food: "1/4 Pollo, papas fritas, ensalada" "1/2 Pollo, papas fritas, ensalada", "1 pollo, papas fritas, ensalada". In one world: chicken. If you have ever seen mass produced grilled chicken, this is it. In the roughly one hour we spent there, I estimate around 30-50 chickens were served to the public, in the most leisure way, and in an environment that I bet all of the European public health authorities would have closed in a blink of an eye. But, based on Szabolcs' information, it tasted good. He sure consumed the 1/4 portion quite quickly. Since I am on a 0kcal diet, I watched the volleyball game instead, which was shown on the TV. It was women, Peru vs. Brazil, and when we left it was even, 2:2. We peaked into another restaurant later and Peru had the lead with 9:3. I hope they won.
Arequipa itself is realy beautiful, I do recommend to visit this city if you can. The main square is dominated by the cathedral, which runs along the whole northern(?) side of the square. The reason for this is, that the church's main hall is paralell to the square. I have never seen a church positioned like this before.

We also visited the Monastery of Santa Catalina, where rich families had their 2nd daughters become nuns. Nuns with servants, personal flat or apartements, and who know what else. The monastery is quite big, and has streets inside, named after spanish cities like Toledo. I took a picture of one of the furnitures, which in I developed a particular interest in the late three days.

Arequipa is also the home of the Ice Princess Juanita, so it was good manners to pay her a visit and leave our visiting cards there as well. Sadly, she is in deep freeze, so we could not talk to her personaly, but I think she still appreciated our presence. The Misstress is in a good shape, so I assume the next 500 years just like the past 500 will leave no mark on her.
And to crown our day, we managed to find the vegetarian restaurant, so all was well.

Another interesting thing about this city, is that the garbage trucks play classical music as a sign of their comings. I was wondering early in the morning, why and what plays Vivaldi's Summer... A garbage truck.

There are quite a lot of things I wanted to write about, for example the traffic in Lima, the different food we tried out, about Peru in general, or at least about what we heard from the different peruvians. Life is ever changing, and this has changed too.
Adam out.

"Bárki legyen, nem akárki..."

Icaból néhány órás buszúttal megérkeztünk Nazcaba, az igénybe vett helyi középkategóriás társaság is simán pariban van a Volánnal, felső kategóriás társasággal is utaztunk már, de erről talán majd később, hátha akad a Volánhoz mélyebb érzelmi szálakkal kötődő olvasónk. Nazca, mint város különösebb képen nem érdekes, megnéztük a szokásos főteret, de az npluszegyedik ferences templomba már be se mentünk.

Ami miatt érdekes ez a város, a mellette elhelyezkedő, máig megfejtetlen funkciójú nagyjából ezerötszáz éves Nazca vonalak, ezek néhány tíz métertől, majdnem kétszáz méterig terjedő méretben, többnyire konkrét állat, vagy ember ábrázolások, de akadnak nonfiguratív darabok is. A konkrét kivitelezésük nem lehetett nagy feladat, mert a sivatag felső kavics rétegét hordták csak el, viszont a megtervezésük, hogy tényleg frankón összeálljanak azok a vonalak, illetve a céljuk, elég sok nyitott kérdést hagynak maguk után. A vonalak múlt századi felfedezése óta egyre népszerűbbek, aminek nagy lökést az adott, amikor Erich von Daniken néhány ábrán felbuzdulva földönkívüli civilizációkkal való kapcsolatfelvétel jegyeit vélte felfedezni, ennek legfőbb megerősítését egy űrhajós ábrázolásba látta bele, ami szerintem inkább arra utal, hogy a nazca kultúrában sem volt ismeretlen a humor fogalma. A vonalak funkciójáról és kivitelezéséről számos elmélet született már, néhány egészen vad is, de egyelőre inkább ott tart a világ, hogy fogalmunk sincs.

Ezt nem is érdemes tovább feszegetni, a lényeg, hogy Nazca városa egész pofás turitzmust rittyentett a vonalak köré, van saját reptere, ahonnét tizenöt perces frekvenciával szállnak fel a különböző társaságok által szervezett kisgépek. Mi is egy ilyen túrára fizettünk be, a reggelit mellőzve már fél kilenckor megjelentünk a reptérnek hitt vasrácsnál, ahol kopogás után (sosem kopogtam még be reptérre) felvilágosítottak, hogy érdemes a főbejáraton bemenni. A főbejáraton bejutva egy komolyabb várakozás után kerültünk csak sorra, addig lehetett ismeretterjesztő filmeket nézegetni, diskurálni és fényképezkedni egy a Winettouból előlépett indián törzsfőnöknek beöltözött helyi arccal, szóval minden volt, amit a turizmus istene megkívánt. Amikor sorra kerültünk, akkor repteresdit játszva be kellett checkolni, átmenni ellenőrző ponton, mindezt azért, hogy fel lehessen szállni egy hat személyes Cessna-ra. Az egész utat mindössze negyven perc alatt lezavarták, minden ábra fölött volt egy gyomorpróbáló jobb, majd balra billenés, hogy mindkét oldalon ülő utasok láthassák, majd haladtunk tovább.

Maga a vonal nézegetés annyira nem is lett volna érdekes, neten úgyis kiváló fotók találhatók, nekem a kisgépes repülés viszont nagyon bejött, és a környezet is, ahol mentünk, látszottak az Andok lábai, illetve a világ egyik legmagasabb homokdűnéje, a több mint kétezer méteres Cerro Blanco. Ádám már kevésbbé élvezte, mert a repülés harmadik percétől kénytelen volt átválltani a farizomszorítás fedett pályás műfajára, amin természetesen csak a leszállás után a repülőből kirobbanva tudott enyhíteni.

Na ezért a programért még nem lett volna érdemes Nazcáig eljönni, de szerencsére a délután kárpótólt minket, a hostel magán szervezésében egy kis taxiba bepakolva kivittek a Nazca melletti kősivatagba. Kedves kollégáimnak címezve, nem, nem a szerveinket akarták, hanem a nazca kúltúra nem is olyan régen megtalált piramisait lehetett megnézni. Mélyen a kősivatagban, minden bizonnyal az El Nino okozta időszakos áradások által betemetve, néhány évtizede megtalálták a Nazca kultúra vélhető központját, amit nagyjából 2500 éve kezdtek el építeni és ezer éven keresztül bővült, a jelenlegi becslések szerint harminchat piramisból állhatott, és egy közeli kis faluról Cahuachi elnevezést kapta. Mindössze egy piramis van jelenleg feltárva, és még azon is dolgoznak már huszonöt éve, úgyhogy a teljes egészet valószinüleg még unokáink sem fogják látni. De ez az egy is egészen impozáns volt, emberek ilyen körülmények között virágzó kultúrát pakoltak össze, és valószinüleg kiterjedt kereskedelmet folytattak nem csak a környező népekkel, hanem Amazóniáig is elérhetett a kapcsolatrendszerük, ami megmagyarázza némelyik Nazca vonal létét, például már nem is annyira érthetetlen, hogy kerül egy kősivatagba egy majom ábrázolás. Tudom, tudom az űrhajos figurát még ezzel is nehéz... dehát ezért van nekünk Daniken...
Mivel a piramis és környéke még nem igazán ismert, rajtunk kívül turistát az egész sivatagban nem láttunk, ami felüdülés volt az elmúlt napok után, és visszaadta azt az érzést, amit Huacachiából hiányoltunk, és egy valamire való sivatagnak tudnia kell, a beláthatatlan semmit. Túravezetőnk, és sofőrünk egyben, egy huszonéves srác, szintén sokat emelt a kiruccanás színvonalán, mind az angol tudása, ami erre felé nem evidencia, mind a tárgyi tudása nagyon élvezhetővé tette a látottakat.

Mivel ezeknek a környékeknek a feltárása még nagyon gyerekcipőben jár, viszont a sírrablók meglehetősen fürge népség, ezért néhány temető már kifosztva áll a sivatagban, több ezer éves emberi csontok, kerámiák, textilek és néhol még rasztába csomósodott hajfonatok is találhatóak, erre-arra sodorja őket a szél. Az egész annyira bizar volt, hogy kiszállva a kocsiból néhány méter gyaloglás után ilyen helyen vagyunk, hogy kicsit kételkedtünk is, nem-e szorgos kis perui kezek szórják szét az előre gyártott cuccokat éjszakánként a turizmus felvirágoztatására. De aztán úgy döntöttünk, hogy elhisszük és el is pakoltunk néhány kerámia darabot, hogy hazafelé régészeti emlékek kicsempészésének ürügyével izgalmassá tegyük az ország elhagyását.

A temetőn kívül láttunk még a nazca kultúra által létrehozott víztározó, és öntöző rendszert, ami olyan leleményesen lett kialakítva, hogy még ma is funkcionál, és persze használják is.

Összefoglalva Nazcába, ha a vonalak miatt nem is igazán, de Cahuachi, a kősivatag, és a kifosztott temető miatt érdemes volt eljönni, szó szerint kézzel fogható időutazást kaptunk. Nazcából egy éjszakai busszal elindultunk az Andok belseje felé, hogy nemsokára benyeljenek a hegyek...

Szabi, Nazca

"Mi a titka a szerencsédnek?

Az ima..."

Limát elhagyva dél felé, a Panamericana orszáúton Ica felé vettük az irányt busszal, szerencsére ránk sózták az emeleti első helyet, így zavartalanul lehetett bambulni. Kiérve Limából kietlen kő és homoksivatag jellegű tájakon vitt az út, néha az óceán mellett, zöldet erre felé nem sokat látni, ami nem a modern ember műve, úgyhogy elgondolkodtató a több ezer évvel ezelőtti kultúrák hogy tudtak itt fent maradni, végülis valahogy megoldották, csak aztán jöttek a spanyolok... A Limát ellepő köd kezdett feloszlani, és a nap is kisütött, amit időnként a sivatagból érkező homokátfújások zavartak csak meg. Néhány órás út után megérkeztünk Icaba, ami méreteit tekintve jelentősen elmarad Limától, mégis egy nagyobb városnak számít, bár a szokásos Plaza de Armas nevű főtérről (otthoni köztér elnevezési trendekkel párhuzamba állítva egy jó Petőfi Sándor utca) néhány perces sétával megtekinthető minden, ami arra érdemes. Icat a Lonely Planet is úgy említi, hogy érdemes az ingóságainkra végig kiemelten figyelni, ebből nekünk mindössze annyi jött le, hogy a hostel melletti sarkon feszítő Szent Mihály arkangyal is be van kalickázva, és valószinüleg nem azért, mert önszántából kereket oldana.

Másik dolog, amivel Ica elnyerte tetszésünket, a ferences templomban fénycsövek segítségével áldást osztó Jézus, egy kis hamisítatlan Dél-Amerika:

Icaba igaziból nem ezekért a látvány elemekért jöttünk, hanem a mellette néhány kilométerre fekvő Huacachina oázis miatt. Peru diverzitására jellemző, hogy itt tényleg sok minden megtalálható, amibe egy homoksivavatag közepén található, apró, de természetes oázis is belefér. Az oázis szebb napokat is élt, amikor még nem a turisták lepték el, hanem a perui elit járt ide megpihenni, mostanra már minden a turizmus köré szerveződött. Az egy dolog, hogy a Peruban eddig nem látott hippi kolóniák (köztük fehérek is) itt árulják a kézműves mütyűrjeiket, vagy itt alig találni perui ételt, hanem inkább a pasta és a hamburger köré csoportosul minden. Ami inkább zavaró, vagy mondjuk szomorú, hogy a homokdűnék enyhén szürkések a rajtuk száguldozó terepjárókból áradó benzingőztől, illetve nem kis méretű pillepalack és zacskó gyűjteményt lehetne összeszedni bármelyik dűnén. Szóval ez már messze van az édenkerti érintetlenségtől.

Persze ezek a magasztos gondolatok nem akadályoztak meg minket abban, hogy be ne tegyük a fenekünket az egyik homokjáróba (nevezzük most így, amolyan ketreces holdjáró szerű fémcsodák), és el nem menjünk egy szervezett túrára, aminek része volt a vidámparkos száguldozás a dűnéken, és a homokdeszkázás, avagy snowboard a la desierto. Ez nagyon vagányul néz ki a plakátokon, de igazából egy furnérlapon való hasoncsúszás, amit gyerekkoromban kukás zacskókkal oldottunk meg a lakótelep melletti bikás dombon, szóval a homoknyelés kivételével már volt rutin. Az álló verzió kellő tapasztalat, és védőfelszerelés hiányban tilos volt, a bátrabbak legfeljebb csúszhattak fenéken is. Egyébként a viszonylag könnyű német lányok csúsztak a legtovább, amit mi a súlyunkkal és a deszkáink repedezett aljával magyaráztunk, hát persze...

Miután jól otthagytuk ökolábnyomunkat a sivatagban, az oázisban az egyik vízárusító néni felvilágosított minket, hogy érdemes maradni délután is, mivel pont az Ica heteket záró homokdeszkás nemzetközi (!) bajnokság napjába botlottunk bele. Így némi szundítás után, a háromra beharangozott bajnokság, dél-amerikai tempót diktálva már négykor el is kezdödött. Először néhányan kezdtek el felcaplatni a dűnékre, és már épp megállapítottuk, hogy ez egy duatlon, aki fel bír gyalagolni, az már félig jó, amikor a tetején megjelentek a homokjárók és kiözönlött a nemzetközi mezőny. A versenyen állítólag voltak argentínok, brazilok és chileiek is, de még fehér versenyző is akadt. Itt már komolyabb felszerelésekkel lehetett találkozni, mint a mi délelőtti rostlemezeink, a deszka kivételével minden snowboard elem fellelhető volt, a verseny is hasonlóan szerveződött, ketten indultak egyszerre, és az első továbbjutott, feltéve ha hibátlanul teljesítette a pályát, amiből azért nem sok akadt. A lebonyolítást néha a dűnéken száguldozó motoros banda zavarta meg, amit nem tudtunk mire vélni, mert látványosan kifütyülték őket, úgyhogy valamifajta ellenbulinak tűnt. A bajnokságból végül csak a selejtezőt néztük végig, majd otthagytuk a füvezgető nyugati turistákkal megnehezített helyi szurkoló hordákat, amiben egy előkelő helyre elhelyezett műanyag székben megtalálható volt a helyi szépségkirálynő is, a teljes udvartartással.

A sivatagi kaladnunk során meglett a kiruccanásunk első áldozata, a húgomtól kölcsön kért fényképező bizonyos funkciói a természetes amortizáció áldozatai lettek, például zoomolni csak jobb napokon lehet, bocs Haver!

Akik eddig tülkön ülve várták a helyzetjelentés a bélflórám állapotáról, azoknak nem húzom tovább az idegeit, megfelelő mennyiségű diéta, imodium, széntabletta és coca cola elfogyasztása után a helyzet teljesen kiürült, majd stabilizálódott, úgy tűnik a staféta botot immáron Ádámnak adom... mert a fosás mindenkié!

Szabi, Ica

"Csak akkor megyünk el, ha előtte marasztalsz..."

Az előző post már ékes angolsággal belecsapott a megérkezésünk és Lima rejtelmeibe, úgyhogy én csak felületesen árnyalnám a képet. A repülőút és a megérkezés tényleg meglepően simán ment, két átszállás sem volt elegendő, hogy a csomagjaink hűtlenek legyenek, és csak egy drogra szakosodott kutya kolbászolt az érkezési oldalon, reméljük a hazaút izgalmasabb lesz... Utána szűz lányokat megszégyenítő naívsággal kifizettünk egy vagyont a hostelbe vezető taxi útért, ami már akkor gyanús volt, de a következő taxizás alkalmával egyértelműen kiderült, hogy a reptéri sofőr aznap este biztos bulizott. A hostel egy klasszikus épületben, kevésbbé klasszikus körülmények között fogadott minket, kicsit le van pukkanva, de amúgy megteszi, az egyetlen zavaró körülmény a reggel hattól beszűrődő irgalmatlan forgalom zaja.

Mivel a hostel nagyon közel van Lima koloniális belvárosi részéhez, az első nap kiválló beszoktató túrának ígérkezett az útikönyvben felajánlott útvonal, helyes parkok, terek, szép koloniális épületek, némelyik takarosan felújítva, némelyik kevésbbé. Néztünk katedrálist, ahol leróhattuk tiszteletünket Lima alapítójának, Pizzaronak csontjai előtt, nélküle biztosan nem jöhetett volna létre ez a túra. A klasszikus túrát klasszikus étkezéssel fűszereztük: ceviche és inka kóla, az előbbi kiváló: tengeri herkentyűk, hal, édes krumpli és kesernyés, citromos szósszal leöntött hagyma, az utóbbi pedig inkább bűntetés: fagyálló kinézetű golyórágó ízű valami, de úgy tűnik itt népszerű. A séta folyamán átdugtuk az orrunkat az egyik kevésbbé javasolt negyedbe, a kaland szapora léptekkel tíz perc alatt lezajlott, minden következmény nélkül, csak a referencia érdekében. Hazafelé még beugrottunk egy fotó kiállításra, ahol Peru nem is olyan régi valóságába meghúrcolt törzsek nem túl vidám képeit lehet nézegetni, talán ez volt az első jele annak, hogy itt az élet néhány évtizede még nagyon nem volt habostorta.

Másnap már messzebb merészkedtünk, az óceánhoz közeli gazdagabb negyedeket látogattuk meg. Szépen karbantartott házak, utcák, parkok, minden bizonnyal a helyi Rózsadomb, ahol arra sem sajnálják a pénzt, hogy a legtöbb ház kerítésének a tetejére árammal megnehezített szögesdrótot tegyenek, illetve sok sarkon rendőr, vagy valamifajta hivatali egység gondoskodik az élet zavartalan folyásáról, nem mintha bármit is láttunk volna, ezek a kerületek valószinűleg hiperbiztonságosak. Ezekben a kerületekben található a helyi Aquincum, a toronyházak közé ékelve látható két piramis, amiből az egyik jelenleg is feltárás alatt van. A nagyjából kétezer éves építményeket később temetkezési helynek is használták, de fénykorukban amellett, hogy vallási ceremóniák és adminisztratív funkciók ellátására is szolgált, az épp aktuális kiskakas, jelenlegi terminológiákkal élve, politikai vezető, a tetején ücsörögve szemmel tarthatta kis népének tüsténkedését.

A harmadik nap kaptuk meg az igazi képet Lima tényleges méreteiről, felmentünk Lima egy dombjára, ahova a dél-amerikai városokban elmaradhatatlan keresztet biggyesztették. A város méreteiről annyit, hogy 1940 környékén még közel tizede volt a mainak, ahol már körülbelül 8-9 millió ember élhet. Dombokkal megszabdalt végeláthatatlan kerületek homokos kavicsos talajra épültek, amin a tengeri sós szélnek köszönhetően sok minden nem marad meg. Sok házat színesre festenek, ami egy kicsit javít a holdbéli kolónia jellegen, de még ez is kevés, hogy Limáról ne egy melankólikus érzés maradjon meg, amit csak fokoz az év két harmad részében (most is) a városra ülő köd, a guaria, amikor egyáltalán nem látni a napot. Az otthoni novemberi hangulatot idéző derengés persze beszivatott minket, úgyhogy a második nap szénné égtünk, azóta szorgosan kenegetjük magunkat, a hostelben is... egyébként mielőtt valaki nagyon besárgulna az irígységtől, ami az időjárásra alapozott Dél-Amerikához asszociált koktélozós beach boy fílinget illeti, esténként pulcsi, néha széldzseki a szükséges felszerelés.

Limából még érdemes megemlíteni a prekolumbian (spanyol hódítás előtti) kultúrákat bemutató kiállítást (Museo Larco), amit mindenhol csak ajánlanak, és tényleg! Jól felépített kiállítás, ami szépen sorban bemutatja az indián kultúrákat, nagyon sok kerámiával, és némi arany, ezüst kiegészítőkkel, felszereléssel, amik valahogy megúszták a szorgos spanyol kezek gyűjtögetését. Az erotikus tárlatról nem sikerül eldönteni, hogy készítői mennyire gondolhatták komolyan, de a huszonegyedik századi fejünkel nézve is arcpirító kreativitásról tettek tanubizonyságot: az indián csemetéknek nem sokat kellett zavarodottan mesélni a méhecskékről, elég volt megmutatni nekik a konyhában csücsülő kerámia szettet, és máris többet tudtak a kelleténél... bár nem tudom mennyire segíthette őket a fejlődésben a hatalmas fallosz fogantyúkkal ellátott víztartó, vagy az egymást szórakoztató múmia ábrázolások.

A Limában eltöltött néhány nap elegendőnek bizonyult a város megtekintésére, mivel most már tényleg a gázosabb negyedek jöttek volna, inkább oljra léptünk, és nyakunkba véve a kontinest átszelő panamericana országutat, elindultunk hármasban délre: Ádám, Én, és a Gyomorfertőzésem...

Szabi, Lima

So, we have finally arrived to Lima, after a loong and above all boring flight. It took 11,5 hours from Heathrow to Sao Paolo and another 5 hours from SP to Lima. Since the plane had an onboard entertainment system loaded with excellent music like Britney, and movies like The Watch, I had no opportunity than to settle with Dark Shadows, from Tim Burton, starring (surprise) Johnny Depp and even more surprisingly Helena Bonham-Carter. I have to make the final conclusion that not every movie starring those two is even remotely good or even worth a farthing. Szabi had choosen Casablanca, but it was not that day when he could see the whole movie. So, the movie has helped me to pass 90 or so mins from the 690 mins. The rest was spent with either trying hard to sleep or simply freezing to death. The only thing which was good is that we crossed the atlantic and landed in SP in one piece. The flight from SP to Lime was better in terms of entertainment as I watched J. Edgar starring Leonardo DiCaprio and it was a brilliant movie with good acting.

So, on a sunny Tuesday morning (10.45 local time, which is 16.45 in CET) we landed in Lima. As soon as we left the safety of the airport customs, I hurried into a toilet to hide my valuables into a more safe pocket... I wont explain more.
It took the eternity of one nano-second for the local taxi drivers to spot the two soon-to-be conquistadors stading in the doorway with the radiant aura of determination, destiny and despair. The experienced travellers we are, we managed to hush away the first wave of hungry drivers, but we were fallen against the second, more persistent rush. Next thing we realised is that we lack a certain amount of practice in the fine art of negotiating, and after 5 minutes of bargaining we ended up in a taxi probably at 200% of the normal fare, but the important thing was at the time that we get to the hostel as soon as possible, and with that achieved, change underwear. I leave the description of the hostel to Szabi, but it was a kind of a shock to me, that I cant use the toilet to dispose the USED toilet paper, but i have to use the basket near it for that purpose, or the toilet would clog. Szabi said it is common in the Far-East, but i have never seen anyting like this before.

So, after we satisfied our hygienic needs, we went out to search for our first cheviche. Sadly I forgot to make a picture of it, but we took one of the meal Szabi ordered (blindly as not even him who speak spanish could understand the menu), and the most famous INCA KOLA. It tastes of the chewing gums of my childhood. The memory of the taste will haunt me in stormy nights.

The remaining four hours were spent with the exploration of the old part of Lima, which has a lot of nice and old buildings like the presidential palace, but also quite a number of semi-old and differently nice (aka ugly) houses. See pic.

The faint scent of a women... and man urinating lingers on the streets. Reminded me of Barcelona when i was there a decade ago.

The next day we visited Miraflores, the seaside district of Lima, which houses the rich and powerfull and buildings dedicated to the gods named PWC and Ernstandyoung can be found. Among those temples of power and money we visited the original temples of the pre-columbian civilizations of the area.

After the history lessons, we went down to the ocean. This is the first time for me to see the Pacific ocean, and I have to tell you, it is a magnificent sight.

On the beach, we were offered beginner courses in surfing, but we managed to get away with only one name-card given to us. Our next stop was at the Museo Larco with its famous erotic pottery. All you have to know is, that there is nothing new under the sun, what humans have not tried a couple of thousends of years ago, if there was a human and some other living or in some cases dead around. My favourite phrase from Terry Pratchett "Put it where the sun does not shine" got a whole new meaning. Ok, ok, i am exagarating, but it is extremely funny to see a pottery with a women having anal intercourse with a seemingly dead man. It means something along the line of cycle of life and such, if you wish to know.
We have one more day left in Lima, then we travel onwards to Nazca, but we may stop for one day at Ica.

Untill then
Adam (Sid)

"Én nem tudom hol van az a Dél-Amerika, de odamegyünk..."

Úgy tűnik a mai naptól kezdve egy régi álmom lesz kézzel fogható valóság: egy hátizsákot hurcipálni Dél-Amerikában jobbról balra, majd balról jobbra. Ez egyszer még régen beragadt nekem, és úgy kalkuláltam, hogy olcsóbb megvalósítani, mint bármilyen terápiával kikezeltetni (bár a londoni járton ott ült egy nagy kedvenc: Feldmár András személyesen, mégsem inogtam meg), úgyhogy az elkövetkező két hónap erről fog szólni. Eme pátoszos önmegvalósításhoz egyetlen versenyzőt sikerült aksztanom, Ádámot. És mivel mindketten hiszünk abban, hogy digitális szemétből nem lehet eleget termelni, így beindítjuk ezt a blogot, előre meghatározhatatlan minőségben és frekvenciával nyomon lehet követni, hogy épp merre tartanak azok a hátizsákok. Ádám fokozott nemzetközi jelenlétére való tekintettel az ő postjai angolul lesznek olvashatóak.

Olyasfajta részletekkel nem traktálnék senkit, hogy mit viszünk, hogyan készültünk, stb., majd útközben úgyis kiderül, hogy kiérdemelt-e az elmúlt hetekben megalapozott Mountex és Dechatlon undor. Meglehetősen szélsőséges körülményekre próbáltunk készülni, a gatyarohasztástól kezdve a cudarabb magashegyi levegőig, bár a hátizsákoknak még így is meglepően kis tekintélyük lett. A nagy hátizsákok súlyáról mi sem akartuk elhinni, hogy nem léptek át a két számjegű tartományba. Csak akkor állt helyre a lelki békém, amikor lemérettem a kézipoggyászt is, és az még rádob minderre öt kilót. Azért minden bizonnyal lesz még olyan pillanat, amikor még hálás leszek annak, hogy az utóbbi években jógán satnyult izmaimmal is fél kézzel megtartható az egész hátizsák... a mamuszra kéretik nem kommenteni:

Na ennyit a cuccokról, ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy az ember milyen frizurában indul el egy új kontinensre, én a szépség és a praktikum ötvözeteként a 6mm-t választottam:

Az illusztrációnak szánt képeken még lehet majd mit csiszolni, bár én sosem a fényképezési technikámról voltam híres, és a Tablet nyújtotta 21-ik századi képszerkesztési lehetőségeknek sem én vagyok a célközönsége, úgyhogy előre szeretném lerombolni az ilyesfajta illúziókat...

Az utazás többi részlete egyelőre még képlékeny, útiterv persze van, de csak azért, hogy borulhasson... egy biztos, ha sikeres lesz a partraszállás, akkor Limából jó eséllyel jelentkezünk (Londonig már elevickéltünk, kezdetnek nem is rossz). Remélem az eddigiekből kiderült, hogy ez nem egy praktikumokkal gazdagított úti élménybeszámoló lesz, hanem egy erősen szubjektív Dél-Amerika interpretáció...

Viva las mochilas!

Szabi, London

Sunday morning, between 10 and 11 o'clock. The last time I do the checklist as tomorrow we leave the old Lady. The list of things I still miss is quite a long one and it is as I feared, I do have to go to do some shopping still.

Here it goes: a safety lock, toothpaste, a pair of canvas shoes , rubber jars, (anti?)mosquito spray

I do hope you will forgive me my bad English in the upcoming months, it was quite some time ago I had to write down what I think or what I want to say.

Since there is not much else to say for now, and since this is my first blog post ever and a complete noob I am when it comes to writing in general, I better finish this. The next installment of the Great Saga of Butch and the Sundance kid (in short: Sid :)) will be posted from Lima, and I can promise you all our dear readers, it will be much more exciting, full of wit and wisdom and other stuff, which will enlighten you all and will give you a brief time of happiness and joy.

Untill next time, here is the song which made me write this post: https://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&v=WE8Rhmy8v0E&NR=1