"Ábrándozás, Butch, abban vagy te nagy..."

Amikor nyár elején az út ötlete konkretizálódott, akkor ezzel nagyjából egyidőben abban is megegyeztünk, hogy ha a perui drogpiaci helyzetnek köszönhetően nem sikerül nehezebb helyzetbe kerülnünk, akkor ezt Peru természeti adottságait kihasználva próbáljuk megoldani. Errefelé több kiváló lehetőség is adódik, és mivel mindketten híresen vastag hegymászó múlttal rendelkezünk, kitűnő választásnak ígérkezett a világ egyik legkönnyebben elérhető hatezresének nevezett Chachani hegy, amely Arequipa fölött magasodik. A városban több utazási iroda is szervez két napos túrákat önsorsrontó túristáknak, úgyhogy a fokozott szülői ellennyomás ellenére is úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz...

Mivel a korai fűbe harapás nem volt konkrét cél, ezért az aklimatizáció oltárán is áldoztunk némi időt, ennek része volt a három napos kiruccanás a négyezer környéki Titicaca tóhoz, illetve az arequipai hostelben kiszúrtuk, hogy vannak egynapos mountainbike-os túrák is a hegyre, amelyek keretében 4700 méteren kiteszik az embert, és utána döngethet lefelé. Ezért visszatérve a tótól rögtön másnap be is neveztünk egy ilyenre. Reggel összegereblyéztek minket a hostelben, és két német kislánnyal és egy svájci sráccal egyetemben, egy bringákkal felszerelt jeepel felvittek a megfelelő magasságba. Tito nevű túravezetőnk állítása szerint ez 4500 méter volt, másnap azonban lelepleződött a dél-amerikai nagyvonalúság, miszerint a négyezret karcolgattuk valószinüleg alulról. Végülis mindegy volt a magasság, a lényeg, hogy megfelelő Mad Max-es védőfelszerelésekbe beöltözve, elindultunk lefelé. Az instrukció mindössze annyi volt, hogy az első féket csak nagy gáz esetén húzzuk, ha pedig homokos részhez érünk, akkor lehetőleg egyiket se... Így jól kiokosodva, a túravezető előről, a jeep pedig hátulról kisért minket, összegyűjtve az esetleges lepattanókat. Nagyjából háromezer méterig köves, időnként homokos úton döngettünk, ki-ki a saját izlésének megfelelő tempóban. Nekem kettőt sikerült perecelnem, egy homokos rész, illetve egy gödör áldozata lettem, Ádám egyből megúszta. Egyikőnknek sem lett semmi baja, az útitársak produkáltak mindössze néhány defektet. Az egész túra néhány órát tartott, az aklimatizációhoz vajmi kevés hozzáadott értéke volt, viszont a megfelelő vidámparki élményt nyújtotta.

Másnap viszont nekiindultunk az igazi megmérettetésnek, előtte igencsak ellentmondó véleményeket hallottunk, volt aki szerint semmi extra, csak felgyalogolsz, oszt kész... viszont akadtak olyanok is, akik utólag is inkább húzták a szájukat, szóval nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk. A nap úgy kezdődött, hogy a túrát szervező irodában ellenőrizték mindenkinek a felszerelését, mivel az "muy importante"! Az én szuper széldzsekim láttán egy halvány mosoly jelent meg a túravezető szája szélén, majd rögtön rám sózott egy 1960-as north face pufi dzsekit, amin pedig mi derültünk jókat. Ádám is kapott frankó kabátot, jutott még nekünk kesztyű, viszont a hálózsákjaink, átmentek a rostán, azzal a felkiálltással, hogy majd jól felöltözünk éjszakára. Mivel tudtuk, hogy az éjszaka maximum néhány órából fog állni, ezért ezen könnyen túlléptünk.

A csapat hét főből állt, egy túravezetőn, és az asszisztensén kívül még három chilei unta meg az életét. Volt egy fiatal pár, és a lánynak egy rokona, egy idősebb fickó. Szimpatikusak voltak mindannyian, bár meglepő módon az én spanyol tudásom messze felülmúlta az ő angol tudásukat, így a kommunikáció messze állt a gördülékenytől, és a chilei spanyol sokkal gyorsabb, mint a perui, így a túravezetővel sokkal jobban megértettem magam, mint a chileikkel. Ádám kommunikációs elszigeteltségén pedig ilyenformán tényleg csak a végtagjai segítettek.Első nap felvittek minket ötezer méterre, ahol rögtön összefutottunk egy előző csapattal, akiknek sokat sejtetően lógott az orra, az erős hófúvásnak köszönhetően mindegyikőjük lepattant a megmérettetésről. Hát jó, most már mindegy, így elindultunk az 5200 méteren fekvő alaptáborhoz, ami egy jó másfél órás gyaloglással meglett. Az alaptábor egy kisebb platón, nagyjából szélvédett helyen felállított sátrakból, és kövekből kirakott pottyantós wécékből állt. Délután mindenki saját szakállára sétálgatott a holdbéli tájakon, majd ötkor vacsora, zacskós leves, némi konzerv hallal megszínezett spagettivel, viszont olyan éhesek voltunk, hogy megállapítottuk: ez eddig benne volt a perui top ötben. Lévén 5200on nem túl vastag az esti program kínálat, és másnap korai kelés, ezért vacsora után rögtön takarodó volt. Előre felkészítettek minket, hogy minden bizonnyal a magasság miatt igen keveset fogunk aludni. Ennek ellenére a konstans fázástól eltekintve néha még horkolni is sikerült, bár a sátoron kopogó hóesés, és az egerek és patkányok állandó matatása a kint hagyott evőeszközökkel nem sokat segített a mélyalvási fázisok megközelítésében.

Másnap hajnalban egykor kelés. Az éjszakának nevezhető egy-két órában leesett majdnem tíz centi hó, ami nem volt túl jó hír, viszont legalább hajnalra elállt. Némi lekváros kifli elfogyasztása után már menetkészek is voltunk, sokat nem kellett bíbelődni az összeszedelőzködéssel, mert én gyakorlatilag teljes menetfelszerelésben aludtam, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy pizsamában másztam hegyet. Az indulásra a chilei lány és az időseb fickó a magasságnak köszönhetően kicsit megreccsent, úgyhogy ők inkább a maradás mellett döntöttek, így a két vezetővel együtt már csak öten indultunk útnak. Végig cikk-cakkban emelkedtünk, fél óránként megállóval. A túra előtt meglehetősen tartottunk a ritka levegőtől, viszont végül a hó komolyabb problémát okozott. Az állandó csúszkálgatás és az erős hóátfúvások jobban megnehezítették az utat. Én próbáltam végig arra koncentrálni, hogy közvetlenül a vezetők mögött maradva az ő nyomukba lépjek, így ezzel a monotonitással nagyjából sikerült kizárni az egyéb zavaró tényezőket. Az azért mindenképp jól jött, amikor 5700 környékén a chilei srác, Rodrigo zsebéből előkerült némi coca levél, amiből mindenki gyűrögetett magának egy kis rágcsálnivalót, hogy volt-e hatása, azt így utólag nem tudom egyértelműen megmodnani, de meglepően jó íze volt. Fél hat körül elkezdett világosodni, ami nagyon sokat adott a közérzethez, mert addigra már olyan erős hófúvások voltak, hogy komolyan megkérdőjeleztem az éppelméjűségünket, bár a vezetőink szerint az elmúlt napok után szerencsénk volt az idővel, hogy épp nem esett a hó, csak a földről kavarta fel a szél. Itt jegyezném meg, hogy amíg mi a nyomukban lihegve kullogtunk, addig ők végig beszélgettek, no comment...

Fél hétre értük el a 6057 méteren fekvő csúcsot, amit én egy néhány perc alatt kivitelezett touch down-hoz hasonlítanék, mert két fénykép, és egy gratuláció után rögtön menekültünk lefelé, olyan erős volt a szél. Némi ereszkedés után, egy szélvédett helyen megálltunk pihenni, ahonnét már jobban lehetett élvezni a kilátást, gyönyörű volt a felhők felett nézni a többi csúcsot. A lefelé út egészen szórakoztató volt, a hó és kőtörmelékeken sarokkal szánkóztunk lefelé, így a felfelé tartó eröltetett öt órás utat, alig másfél óra alatt tettük meg. És ebbe még az is belefért, hogy Ádám megkísérelte megdönteni az amatőr magashegyi anyagcserélés rekordját 5700on, hogy ezt jegyezni fogja-e a guiness, azt sajnos nem tudjuk, de az én 4800-asomat biztosan kenterbe vágta... elnézést a gyengébb idegzetűektől, ezt a kis szösszenetet V.K.Kriszti kommentelőnk kedvéért szúrtam be, mert úgy tűnik az ő figyelmét ilyenekkel lehet fenntartani, no Kriszti? :)

Az alaptáborban némi kóválygás után összecuccoltunk, és elindultunk visszafelé. Mivel a négykerékmeghajtású jeep, néhány meghajtása feladta, és ötezerre nem tudott feljönni, ezért még két órát kellett lejebb ereszkedni, ami a napsütében, a csúcs után balzsam volt a léleknek. Még ezzel a kis csúszással is, délutánra már vissza is értünk Arequipába.

Annak ellenére, hogy jó érzés volt feljutni ilyen magassába, és teljesíteni egy ilyen túrát, azt mindketten megállapítottuk, hogy most már értjük, mért nem lettünk hegymászók...

Szabi, Arequipa