"A konyha specialitása még mozog..."

Mivel perui tartózkodásunk végéhez érkeztünk, ezért kiosztottuk, hogy mindketten megírjuk a perui hónapértékelő beszédünket, álljon először az én verzióm (Szabi):

Az inka ösvény és a Machu Picchu meglátogatása után visszatértünk Cuzco-ba, ahol egy nap aktív vakaródzás után ismét belevetettük magunkat a környék nevezetességeinek meglátogatásába. Lévén Cuzco volt az Inka birodalom központja, ezért a koloniális dolgokat leszámítva minden róluk szól. Nem kevés mennyiségű romot és egyéb archeológiai nevezetességet találni, s bár voltak évszázadok, amikor a spanyolok folytatták a Karthagó taktikát, mégsem sikerült mindent teljesen felporszívózniuk, így minden napra jutott egy kis látnivaló. Minden romot nem emelnék ki külön, képzeljetek el sok bazi nagy követ egymásra rakva, néha szépen alaposan egymáshoz csiszolva, néha kevésbbé alaposan, attól függően, hogy az adott rom kultikusság, és vallási szempontokból milyen fontos szerepet töltött be a birodalomban.

Az inkák (akik egyébként az uralkodó királyi dinasztia volt, a népet kecsuának hívták - nem hiába villogtunk stílusosan a Quechua cuccainkban) főleg az államszervezésben, a vallási és filozófiai rendszer kialakításában, egységesítésében alkottak nagyot, bár a képzőművészeti örökségük sem elhanyagolható, mégis nem emiatt igazán érdekesek. Két évszázad alatt kiépítettek egy Európához mérhető méretű birodalmat az Andokban, anélkül, hogy ismerték volna a vasat, a kereket, vagy lett volna írásrendszerük (információk továbbítására volt egyfajta kódolási rendszerük, madzagon csomózva, ezeken az úgynevezett kipukon szállították az infot az ösvényeken a futárok). A majdnem hatezer kilométer hosszú kövezett úthálózat, a sokrétű építkezési stílus (a hatalmas méretű kövek kitermelése, megmunkálása és mozgatása bizonyos magashegyi körülmények között még ma is talány), a meglepő mélységű földművelési ismeretek (volt külön földművelési laboratóriumuk, ahol különböző mikroklímával rendelkező parcellákon kísérleteztek különböző termesztési eljárásokkal - lásd a fenti kép), mind-mind elismerésre méltóak. Nekem mégis leginkább a vallási és filozófiai rendszerük tesztett meg legjobban, a keleti dualisztikus világképhez hasonló elveken nyugvó világképük átszötte a mindennapjaikat, ennek egy szimbólumba való kódolása az andoki kereszt, de ebbe ne is bonyolódjunk bele jobban, aki nem hiszi, járjon utána...

Ennyi elég is az inka kultúráról! Ezt egyébként a spanyolok is így gondolták anno, és cirka egy évszázad leforgása alatt, a kezdetekben mindössze néhány száz emberrel, azonban fém fegyverekkel, lovakkal és puskákkal felszerelve - ez mind az indiánok fölé emelte őket - leradírozták a majdnem Dél-Amerika Római Birodalmává kifejlődő államot a térképről. Mivel blogunk nem egy ismeretterjesztő misszió, ezért ezt a részt le is zárnám jelen korunk turizmusát fűtő, perui leleményességet nem nélkülöző vadhajtásokkal. Az egy dolog, hogy van inka kóla, inka cigi, és inka futball kupa, de létezik gyógyszertár hálózat, és inka masszázs (!) az én személyes kedvencem az inka uralkodókat transformes-ként ábrázoló kőszobrocska:

Amúgy kicsit furán hangzik, hogy mért az Andok nehéz körülményei között hoztak létre egy ekkora birodalmat, nyílván nekik is megtetszett a táj, Cuzco környéke olyan, mintha rajzolva lenne... bár az időnkénti kietlenségével elég melankólikus is tud lenni. Mint a cuzcoi coca múzeumból megtudtam, ezen az életérzésen már évezredek óta enyhítenek a coca levél rágcsálásával. A coca fogyasztásnak, és egyéb termékeknek (pl: kokain) egy külön bejegyzést lehetne szentelni, annyira meghatároz(t?)a az andoki mindenapokat. A múzeum nem túl nagy terjedelemben, de meglepő részletességgel (pl: coca cola története), és aktualitásokkal (im memoriam Amy Winehouse) mutatta be az inka időkben isteni eredetűnek tartott növényt, és mindent, ami ráépül. Akit mélyebben is érdekel a téma, az jó lesz nálam otthon egy coca cukorkára...

Ami viszont Cuzcoból biztosan nem fog hiányozni, az az esős évszak. Minden egyes romhoz járt egy alapos elázás, ami az utolsó napra odáig fajult, hogy az utolsó kipipálandó inka rom felé caplatva a hegyen, amikor eleredt az eső (és itt nem holmi szemerkélést kell képzelni), bennem végképp eltört valami. Visszafordultam lábat lógatni a hegy tövében fekvő faluba, és a fantáziámra bíztam ezeket a romokat. Ádám hősiesen legyűrte az elemeket, és állítólag megérte, na erről majd ő nyilatkozik.

Viszont az esős évszak egyetlen pozitív szolgáltatását, a Szent-Völgyön végighaladó Urubamba folyó megemelkedett vízhozamát kihasználva elmentünk raftingolni. Nem állítom, hogy nem fagytunk bele a vízbe, de amikor épp az első ülésben haraptuk a hullámokat, akkor az adrenalin sok mindenért kárpótolt. A harapást egyébként lehet szó szerint érteni, én annyit nyeltem a folyó "tiszta" vizéből, hogy egy időre ismét visszanyertem jól megérdemelt helyem a WC-n (Kriszti figyelsz még? Igen, fosás...).

Ha már sportnapot tartottunk, akkor megfejeltem még egy jóga órával is. Egy hónapnyi ilyen-olyan járművökön való ücsörgés és meglehetősen sok túrázás után nagyon jól esett egy kicsit más irányú mozgásokat, nyújtásokat is végezni. Az óra szerencsére nem volt túl megerőltető, egy nagyon alap vinyasa flow (a műértő olvasó közönség kedvéért) órához hasonlított, de pont jól esett. A hely puritánsága pedig vetekedett az otthoni stúdiónk garázs életérzésével... szóval belopta magát a szívembe.

Peruban töltött utolsó napjainkhoz tartozik, vegetarianizmusom füstölgő romjain végzett gasztronómiai kalandozásaink. Belekostoltunk két helyi nevezetességbe, az alpaca és a tengerimalac húsba. Az utóbbiról még a fejét se spórolták le... de egyik sem lesz kedvenc.

Végül néhány szó Peruról. Egy hónapnyi turizmus alapján nyílván nem lehet adekvált véleményt alkotni, de azért mégis néhány dolog azt hiszem átjött. Először is, a perui emberek nagyon kedvesek, jócskán lenne tőlük mit tanulni, néhány dudálástól eltekintve komolyabb feszültséget nem tapasztaltunk, viszont annál több mosolygást. Kevésbé turistás vidékeken pedig egyenesen érdeklődtek, a Titicaca tó nem igazán látogatott félszigetén a buszsofőr szinte kifaggatott, és amennyire a spanyol tudásom engedte, némi közös kekszezés keretében megbeszéltük az élet nagy dolgait.

A híresen rossz perui közbiztonság szerintem csak legenda (lehet, hogy valaha nem az volt, de sokat változott a helyzet), amelyért nagy részben felelős a média. Nem, hogy velünk nem történt semmi, de egyetlen utazótól sem hallottunk semmilyen rossz történetet. Ugyanakkor Peru egy könnyen utazható ország, az elmúlt évtizedek fellendülésének egyik motorja a turizmus (néha túlságosan is), amely szervezettségével szinte mindent elérhetővé tesz Peruban, a hatezer méteres magasságtól, a sivatag közepéig... szóval, ha valaki esetleg tervezné Perut felvenni az útilistájára, akkor no para, csak nyugodtan!

Minden pozitív tapasztalat ellenére most már nagyon jó lesz levenni a retkes túragatyákat, az épphogy kiszáradó bakancsokat, és a remélhetőleg gatyarohasztó meleget produkáló Buenos Aires felé venni az irányt!

Szabi, Lima

Szabi után nem egyszerű folytatni az eszmefuttást Peruról, pláne ha el akarjuk kerülni egymás ismétlését.
Peru. Amikor először hallotam róla még általános iskolában, eszembe se jutott hogy valaha eljutok ide. És lám, az élet mégis úgy hozta, hogy 2012 tavaszán Szabi megkérdezte, hogy van-e kedvem Dél-Amerikába menni. Az ő terve Chile és Patagonia volt. Én mondtam, hogy ok, de Chile helyett inkább mennék Peruba, ami sokkal több érdekességgel bír tudtommal, pl. Machu Picchu. Ebbe Szabi belement, és így elkezdtük tervezni ezt a röpke két hónapot, aminek most a felénél járunk.

Peru. Amikor megérkeztünk, eléggé meg voltam lepve, hisz soha nem hagytam még el Európát, és mindaz amit láttam magam körül meglehetősen különbözött attól, amihez hozzá voltam szokva. Idegen táj, idegen emberek, idegen epületek. Talán az utobbi volt a leginkább szokatlan. Egy rakat ház, maximum két emelet, lapostető, ami tele van porral es hulladékkal némely esetben, és szinte kivétel nélkül mindegyik vakolatlan. Szemmel láthatóan nem sokat foglalkoznak a szigeteléssel, az idojaras miattt nincs is rá szükség. Kb. tíz napba telt, mire megszoktam ezt a számomra furcsa környezetet. A hosszú "átállás" oka többek között valószínűleg a benyalt fertőzes és láz volt. Nehéz úgy hozzászokni egy helyhez, hogy semmi bizalma nincs az embernek a helyi ételekben és úgy általában a higieniában. Az első pár hét elteltével letehettem azon rögeszmémről is, hogy márpedig a wc-papirt le kell húzni dolgunk végeztével. De ezektől a valójában lényegtelen dolgoktól eltekintve Peru hihetetlen élményt nyújtott.
Szabi már kiemelte a helyiek kedvességét és közvetlenségét - egy buszmegállóban ücsörgő öregurat leszámítva. Akármerre mentünk, mindenhol készségesen fogadtak minket, megkérdezve honnan jövünk, és meglepő módon a többség tudta is, hogy merre is található az Hungrianak hívott trágyadomb.
De hol is volt az az akármerre?
Lima - itt a hostelben a második este találkoztunk egy fiatal magyar párossal, akik hozzánk hasonlóan tervezték végigjárni Peru déli részét, de velünk szemben mindössze két és fél hét alatt.
Ica - a hostel fiatal tulajdonosának észt vagy litván barátnője van, akit volt szerencsém Skype-on köszönteni is.
Nazca - ahol a hostelt egy kedves lány vezette, de sajnos még ő sem tudta megakadlyozni, hogy a kakas hajnali ötkor kukorékolni kezdjen
Arequipa - Az Arequipay Backpackers hostel fiatal recepciós lányai, akik már a második odaérkezésünk (volt pár) után csak harsány "chicos" kiálltással fogadtak minket. 10 naptári napon belül összesen 6 éjszakát töltöttünk itt.
Puno - Ahol egy kedves anyuka sütött reggel hatkor palacsintát reggelire.

Cuzco - Kezdetben a Pariwana hostel hippis légkörében, majd a szobatársak (egymást csupán csak "crackhead"-nek szólították) rendszeretetét megunva a Camino Inka után a Mamma Cusco hosteljében szálltunk meg. Mamma Cusco angolul nem beszélt ugyan, de akkurátusan ügyelt, hogy kipihenjük magunkat, és ha lehet ne éjszakázzunk: minden este 11-kor lekapcsolta a WiFi-t. Papa Cusco viszont nemcsak beszélt angolul de szeretett is beszélni, így jókat csevegtünk vele. A Szabi által is kiemelt hitvilág már a Krisztust megelőző évezredben megjelent, és akárhány nép lakta a mai Peru és környező országok andoki területeit, a vallás fő elemei változatlanok maradtak. Papa Cusco is mesélt az ősi kecsua hitről kedvenc romja, a Hold Temploma kapcsán, amit mi is meglátogattunk. Jó kis hely volt, egy barlang egy hatalmas sziklatömb alján, amit a kecsuák szépen kifaragtak. Csak mezitláb lehetett bemenni, és amikor beléptünk, megtapasztalhattuk, hogy bár Peru erősen katolicizált, vannak akik a régi hit morzsáit is őrzik: egy helybéli férfi feküdt a központi oltársziklán, szemmel láthatóan átszellemülve.
Cuzcóból való távozás előtti este (még a saját kis túra-felező bulinkat megelőzően, amikor is folytattuk a helyi koktélok felfedezését, amit két nappal korábban kezdtünk el - persze sikerült ismét okosra inni magunkat) megkérdeztem Szabit, hogy neki melyik város tetszett a legjobban. A válasz Arequipa volt, mert Cuzco időjárása kicsit a nedves és hideg oldalon van. Tény, ahogy Szabi már írta, elég szeszélyes volt az idő ottlétünk alatt, nekem mégis minden város közül, ahol megfordultunk, Cuzco tetszett a legjobban. Tiszta, gyönyörű házak és még gyönyörűbb környezet. Fájt a szívem, hogy ott kell hagynom, és nem csak azért, mert Cuzco a coca múzem mellett otthont ad egy számomra sokkal kedvesebb csokoládé múzeumnak is. Ide kétszer is betértünk, bár a saját készítésű csokoládéról annak kissé borsos ára miatt lemondtunk. Ha valaha megtanulok spanyolul és elhagyom hazámat, Cuzcoba fogok költözni. És cukrász leszek.

A Csendes-óceán partjától, az Atacama-sivatagon keresztül, a Titicaca-tavon áthajózva, a Chachani hófödte csúcsán át, a Machu Picchut körülölelő dzsungelből kibukkanva az Urubamba folyó völgyében ért véget perui utunk. Az utolsó napon Pisac városába látogattunk, ahol én megmásztam a meredek hegyoldalt, hogy egy MP-vel vetekedő kiterjedésű kecsua várost találjak. Igaz ugyan, hogy egy orán belül háromszor áztam ronggyá majd száradtam meg, de megérte. Itt újabb példáját láttam annak, hogy milyen lehetett Tawantinsuyu, azaz az inka uralta kecsua birodalom.
Szabi már értekezett a kecsuák felépítette országról, én csak pár adalékot fűznék hozzá. A spanyolok érkezésekor a lakosság száma megközelítette a 28 millio főt. Mindaz, amit hátrahagytak, mindaz ami ellenállt az europaiak rombolásának, szemet és elmét kápráztató. Nincs arra most hely, hogy felsoroljunk mindent amit hallottunk, a wikipedián mindenki utánajárhat a kecsuák, illetve a pre-kolumbiánus kori andoki népek történelmének. Szintén érdekes adat, hogy a kecsua nyelvet ma kb. 10 millióan beszélik, elosztva Ecuador, Peru, Bolivia es Chile között.

Mi történt még ebben az egy hónapban?
Életemben először homokdeszkáztam (na jó, ez erős túlzás), hegyet másztam, raftingoltam, mountain bike-oztam igaz downhill stílusban (ezt kétszer is, először a Chachanin, másodszor amikor a Szabi által említett kecsua ökodrómot és a közeli Salinas sógödreit látogattuk meg) és utolsó este megmaszíroztattam magam, hogy ellazuljanak az elmúlt hetekben számomra szokatlan mértékben igénybe vett izmaim.
Ettünk nádat, tengerimalacot, alpacát, kokát, szörnyű és kevésbé szörnyű helyi kekszeket (a pilótának a nyomába sem ér egyik sem), megtaláltuk a helyi Mária Rádiót, és az első karácsonyfát 5000 méteren, és igen, nemcsak a rajzfilmekben van, hogy egy macska oldalirányba ugrik ki egy ablakon.

Peru. "Látlak-e még valaha benneteket?"

Ádám, Lima