" - Szerintem lekoptak, szerinted is?
- Szerintem nem!
- Szerintem sem..."

Egyszer fent, egyszer lent, tartja az örökzöld népi bölcsesség, és nincs ez másképp a hegyek világában sem, csakhogy én is hozzátegyek valamit az emberiség évezredes tudásához... Szóval a Chachani megmászása után a következő célpontunk a világ legmélyebb természetes mélyedése, a Colca kanyon volt, ami persze hol máshol lenne, mint Peruban. Ez mind szép és jó, csak persze nem igaz, mert a "mihez képest, és a mennyi az annyi" matekversenyben az utóbbi időben a Colca kanyon alúlmaradt a szintén Peruban található Cotahuasi kanyonnal szemben. Ettől még a Colca egy dobogós kanyon, nagyjából kétszer olyan mély, mint a Grand kanyon, ami persze szintén tök mindegy, a lényeg, hogy nagyon szép, és a Rámszakadékon edződött lelkivilágunknak igencsak meglepő látvány (szerzői megjegyzés: a Rámszakadék szerintem továbbra is nagyon a helyén van, csak a méreteket akartam érzékeltetni).

Mivel a Chachaniból leereszkedve Arequipában kiderült, hogy három napon belül jelenésünk van egy előre leszervezett Machu Pichu túra miatt Cuzcoban, ezért túl sok mozgásterünk nem maradt, néhány óra alvás után, hajnal háromkor ismét rá kellett állni a flaszterra, és elindulni a kanyon felé. Komfortérzetünket jelentősen növelte, hogy Arequipában aznap egyáltalán nem volt víz, így a hegyen felnyalt összes port némi ásványvízzel, cicamosdásos technikával próbáltuk meg eltávolítani. Na azért túl nagy alaposságot nem kell feltételezni.

A kanyonba lehet egy, két, és három napos vezetett túrákra menni, de mivel ezt mindenki, aki már megjárta, feleslegesnek tartotta, így mi is úgy döntöttünk, hogy saját szakállunkra fogjuk bebarangolni. Mindössze az odajutás erejéig csatlakoztunk egy szervezett csoporthoz, amely hajnal fél négykor indult. Ennek az odajutásnak része volt egy rövid megálló a kanyon peremének egy olyan pontján, ahol elvileg garantált a kondor látás, vagy inkább nézés. Ugyanis akkora köd volt, hogy a tőlünk húsz méterre legelésző szamárnak is csak a kontúrja látszott. Így mi néztünk buzgón, de a kondorok csak nem akartak körvonalazódni, pedig elvileg pont ezekben a reggeli órákban a kanyonból felszálló meleg levegőt kihasználva vitorlázgatva vadásznak. A kondor nemlátás hamar befejeződött, és a busz reggel kilencre elérte Cabanacondet, a falut, ahonnét a túrák indulni szoktak.

Az önjáró barangolást annyival megfejeltük, hogy mivel az elmúlt két hétben Ádámmal nullahuszonnégyben együtt utaztunk, kiutaltunk magunknak egy kis szabadságot, és az ellenkező irányban indultunk neki a kanyonnak, mondván mindkettőnknek jót tesz egy kis magány. Szóval Ádám balra el, én pedig jobbra, amúgy ugyanazt az útvonalat jártuk be, csak ellenkező irányból, persze tájékozódástechnikai nehézségek miatt nem sikerült az út közepén összefutni. Én rögtön lefelé ereszkedtem a kanyonba, hogy egy ezer méteres szintkülönbséget megtéve egy oázisba érkezzek meg ebédre. Útközben még összefutottam néhány emberrel, de legtovább a kanyon ingyenes szolgáltatásának tekinthető kóbor kutya társaságot élvezhettem. Az oázis tényleg pálmafás, medencés, ahogy azt el kell képzelni, bár erről Ádám tudna többet mesélni, mert ő ott is aludt. Én életem első alpaca ebédjének elfogyasztása után tovább áltam (vegetarianizmusom bukásáról majd később).

Elindultam a kanyon másik oldalán felfelé, hogy a szakadó esőben végigcaplatva jó négy órányi út után megérkezzek Llahuarba, ahol egy idősebb néni vezet egy bambusznád kunyhókból álló, termálvizes medencékkel megnehezített szállást. Mivel itt december elsejével óramű pontossággal megérkezett az esős évszak, ami délutántól késő estig jobbára non-stop esőzést jelent, ezért a termál medencében is zuhogó esőben ültem, de még így is jól esett a Chachani óta hurcibált portól végérvényesen megvállni. Az esős évszakra való tekintettel a túrázók száma igencsak megcsappant, a néni szállásán mindössze hárman voltunk, egy francia lány és egy olasz srác, akik egy hetet terveztek a kanyonban tölteni, és kicsit hülyének is néztek, amikor kiderült, hogy én a jelentős részét két nap alatt lenyomom. Kicsit beszélgettünk a nénivel, betoltuk a vacsorát és az intenzív masírozások, és kevés alvás eredménye képen, én már nyolckor kivontam magam a forgalomból. Másnap reggel miután betoltam a néni teljesen magyar koppintású palacsintáját, nekiindultam visszamászni az ezer méteres szintkülönbséget. Ez távban nem jelent túl sokat, ennek megfelelően viszont meredekségben igen. A saját tempómban, néha kicsit ücsörögve, négy óra alatt sikerült leküzdeni a távot, ami gyönyörű helyeken vezetett, és mivel mindössze két csoporttal találkoztam szembe jövet, pont azt adta, amit akartam, egy kis nyugit. Az már csak hab volt a tortán, hogy láttam egy igencsak nagy testű madarat, amit rögtön elláttam a megfelelő kondor bélyegzővel.

Ádámmal ugyanabban a faluban találkoztunk, ahol elválltunk, neki is nagyon tetszett a kanyon, amit megspékeltünk még egy ebéddel egy helyi kis kifőzdében, és a helyi távolsági járattal visszaindultunk Arequipába. Nekem személy szerint ez a kanyon túra jobban bejött, mint a hatezres Chachani, mert lehetett élvezni a tájat, saját tempómban kóvályogni, és nem kellett állandóan küzdeni az elemekkel.

Mivel ezután a túra után még egy napot töltöttünk Arequipában, főképp ügyintézéssel, pl: elhagyott póló és alsógatya pótlása, és utána végképp elhagytuk a várost (aki akarja ide behelyettesítheti Miskolcot is), hogy a Peruban hátralévő időnket Cuzcoban töltsük, ezért érdemes néhány szóban megemlékezni Arequipáról, magáról a városról is. Az eddigi perui tapasztalataink szerint ez a legélhetőbb város, már ami az európai szemeinket illeti, de minden bizonnyal kilóg a perui mezőnyből. Persze ugyanúgy megvannak a bódés, kis kőházas szegénynegyedek a város körül végeláthatatlanul, amit főképp akkor érzékeltünk, amikor biciklivel keresztülmentünk ezeken. Viszont a történelmi centrum nagyon hangulatos, meglepően tiszta és karbantartott. És a 2300on fekvő városból majdnem mindenhonnan látszik a fölé magasodó három majdnem hatezres csúcs, sokszor hóval borítva. Ezek közül az egyik a Misti, amely még mindig aktív, bár utoljárra az inka időkben tört ki.

És ez át is vezet a város egyik kultúrális nevezetességéhez, Juanitához, a 90es években megtalált inka kislány múmiáját bemutató tárlathoz. Ugyanis az inkák néhány gyereket kifejezetten arra neveltek, hogy az Andok jelentős részét felölelő birodalmukban aktív vulkánok kitörése esetén, ezek közül a gyerekek közül egyet kiválasztva a hegyhez közel feláldozva megbékítsék az adott hegy istenét. Az egyik ilyen gyerekáldozat volt Juanita, akinek történetén keresztül némileg be lehetett látni ebbe a világba. A tárlat annyira nem érdekes, Juanitát is csak egy sötétüveges fagyasztóban lehet megnézni, nyilván szobahőmérsékleten nem túl sokáig érdekelne... Viszont a tárlathoz kapcsolódó idegenvezetés sok érdekes dolgot ismertetett az inka kultúráról, hitvilágról és az ezek szerves részét alkotó gyermekáldozatokról, amelyek közül minden bizonnyal még sok felderítetlen fekszik az Andok egyes csúcsain. Érdekes belegondolni, hogy míg mi majdnem profi cucokkal, szervezett körülmények között, addig ők papucsban, poncsóban, fedetlen lábszárral, szinte ismeretlenül mászták meg ezeket a hegyeket, hát ehhez tényleg hinni kellett valamiben...

A város másik kiemelkedő nevezetessége (van sok, de mi szubjektíven ezt a kettőt értékeltük legjobbnak), a Santa Catalina apáca kolostor, amely az 1500as évek végétől működő, szinte "város a városban" jellegű intézmény Arequipa közepén. Architektúrálisan is érdekes, zegzugos utcácskáival, külön kialakított piacterével, csatorna hálozatával, illetve a története, és egykori működése se semmi. A gazdag spanyol családok ide adták másodszülött gyermeküket, persze csak amennyiben lányra sikeredett, úgy, hogy a kolostoron belül vásároltak neki egy házat, természetesen az összeggel egyenes arányban álló méretűt, ahol a leány szolgálókkal kiegészítve élhette életét majdnem krisztusi szegénységeben, amibe időnként a kornak megfelelő szoftos bulik, azaz zenés-táncos mulatságok is belefértek. Persze én még így sem szívesen születtem volna egy ilyen gazdag spanyol családba másodszülött lánynak, de azért el tudok képzelni ennél keményebb életet. Ezzel az egyházi vezetés is így volt, és az 1800as évek közepén egyszercsak odacsapott, helyreállítva az eredeti rendi elveket, megszűntetve a kolostoron belüli magánvagyont, illetve az összes egyéb "zavaró" tényezőt. A kolostor azóta is így működik, bár már kisebb méretekben, mert néhány évtizede megnyitották a turizmus előtt, és azóta a rendi élet egy újabb építésű területre szorult vissza kisebb méretekben.

Összefoglalva Arequipa és környéke mind megnézésére, mind esetleges emmigrálásra melegen ajánlott, általunk.

Szabi, Cuzco